Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)

nyeiket, a gyümölcsök talán ezért nem képesek duzzadón beérni. A szilvás zacskót elhajítod, kolduló suhancok összekapkodják.

Hited szerint véletlenül és vaktában egyszerre csak ott állsz a halasok sátra előtt. Hasas vizeshordóban harcsa, keszeg, csuka tébolyult keringésben keres menedéket az ollójukat csapkodó rákok elől, többnyire a hordó fenekébe ütköznek, egyedül az angolna hasítja át a víztükröt hegyes, kettős háromszögre nyíló szájával, akárha egyenesen feléd hápogna segítségért. Te bűvölted meg a lihegő foglyot, vagy ő téged, mintha réges-régtől fogva ismernétek egymást, egészen természetesnek tartod, hogy alá- és felbukása, fröcskölése, kígyózó, majd vibráló tánca mind neked szól, vékony, csecsemősírását hallani véled, egészen rátapadsz a hordó oldalára, amivel valószínűleg akadályozod a halaskofa tevékenységét, mert, ámbár a nyelvet nem érted, felfogod a félreérthetetlen „mit bámészkodik itt” rádkiáltást. Erszényedbe nyúlsz és rámutatsz a fejét a vízből éppen kicsapó angolnára. Most már ketten voltatok.

Útitársad csöppet sem könnyítette meg barangolásodat. Zsebedben, a vízhatlan zsákban addig ficánkolt, míg ruhád keresztülázott, erre összecsippentve a tartály száját s az utcai kutaknál nem kis erőfeszítéssel újra meg újra megtöltve, jobb kezedben magad előtt tartva vándorolsz az idegen város hepehupás járdáján. A főtéri piacról kifelé menet a házak egyre töpörödöttebbek és rongyosabbak és anélkül, hogy egybe is betérnél, a szuvas gerendákon, sebhelyes vakolaton, nyűtt függönyökön, akárha üvegfalakon keresztül látod a mindahányban egyszerre nyögő és csikorgó életmimikrit, a mozgások, a tevés-vevések utánzat voltát maga az egyformaság árulja el, s ahol a gerendát megtámasztották, vagy a függönyt kimosták, csak az álélet hazugsága sűrűbb, akár a roskadozó házakat szegélyező kis kertek alakoskodása, mintha csak fáradtak lennének halálukat bevallani. Öröm nélkül.

A napjaikat már-már nem számláló vedlett épületek és a tíz emeletig meredő blokkházak között egyszerre látod meg a külseje után ítélve nem régen nyílhatott lapostetejű vendéglőt, homlokzatán a neonkakas cégérrel és a lejtőnek magát megadó, vánszorgó patakot. Úgy emlékszel, valaha folyó volt - de hová lett bolyha, habja, fénye? -, a kivágott fák ritkult talaja bizonyára elapasztja vizét és benne a temérdek szemét, salak, gipsz, hulladék. Gondolattorlaszodban egymásban kering a letarolt erdő fenn a hegyen, és gyomrod követelése a vendéglő láttán - hal — mi lenne, ha odaadnám a szakácsnak, főzze meg? De ettől, holott már érzed szádban az angolna pikánsan édeskés húsát, vagy talán éppen ettől az íztől menten visszarettensz és rettenésed egyúttal mozdulat is, hogy terhedet beleszabadítsad az olajfoltos patakba. Ám a hal megelőzi a döntő tettet, nagyot rándulva, nadrágodat bőven loccsantva kiugrik a vízhatlan zsákból s már nem is látod, alábukott-e a vízben, vagy a lusta csurgásban úszik-e vissza, lefelé. Különös módon, kínos társadtól szabadulva nem érzel megkönnyebbülést, egyszeriben valami kopár egyedüllét vesz körül, nincs kit vigyél és nincs aki vigyen, benyitsz hát a fogadóba. Az ebéddel gyorsan végzel. Á fogadós szakszerűen, turistaként bánik veled, a sovány választékból „hazai” fogást tálal fel, de te nem érzel benne semmi hazait, még idegent sem, inkább valami olyan ételt forgatsz szádban, mint amit valamikor, rég elporladt ősök már számtalanszor megettek s te most tömény árnyát kanalazod.

708