Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)

tosan ott, ahol állsz, pontosan ott, ahol a vetőszál és a nyüstfonal metszi egymást, és messe egymást a kettő bárhol és bármikor, ott az élet útjának fele, a hang forrása, a belépés nyílása, azt sem tanítóid nem közölték veled, sem a magad fényéből nem világolt fel. De amikor már elalélt a remény, hogy a zaklató hang és a belépésre alkalmas hely egyesülve megmutatja magát, felsuhant benned egy ódon kapukép, faragott oszlopokkal, galamb- dúcos szemöldökfával, valamelyik elsüllyedt életedből, íve alól kiszalad egy kisfiú, kezében botocskával karikát hajt, mögötte belátsz a terebélyes, vad- gesztenye árnyalta udvarra, a rövidnadrágos fiúcskát egy patakcsobogó hang visszahívja - egy asszony -, de a kapu előtt tér, macskaköves, lombrések aranytenyerei vibrálnak villogó kavicsok, libanyáj fehér hátán, a kisfiú ka­rikáját kergetve kiszalad a térre, szemed elől veszted, csak porgomolyag felhőzik a riadt, az alig karmagasságban számycsapkodó, gágogó falka nyo­mán. Elneveted magad: — Utazom. És felülsz az első induló vonatra. Ha annak idején megsejted, hogy utazásod semmiben sem különbözik az emberemlékezet óta megtett valamennyi utazástól, sejtésed hihetően kioltja a gyorsvonat kerekeit egyre sebesebben hajtó lendületed, hihetően még ké­zipoggyászod hevenyében való csomagolásához is kioltja kedved. Ha tudtad volna! Olyan utazás ez, akár emberemlékezet óta valahány - aki szobájában nem találkozik önmagával, útra kel - valami forró és mégis tompa várakozás a találkozásra önmagaddal, akit néha szeretőnek hívnak, máskor tenger­partnak, vagy messzi hegyi tájnak, egzotikus vidéknek, olykor küzdelemnek, kalandnak - te földi kezdeteidnek, a látóhatárod elől elsikkadt szülőföldnek. Jól ragadtad meg a szót, mert így is volt ez és lesz, míg csak utazás e világban, minden találkozás egy új születés helye és minden új születés ta­lálkozás egy mélyebb múltba süppedt valónkkal, egész a végsőig - vágyako­zás, kívánság, keresés, találás és találkozás - a m á s i k - megszűntéig. Te most egy kisfiú után sóvárogtál. A városka, aki téged fogant és szült, és akivel a viszontlátás nagy befogadó ölelkezésére készültél, az évtizedek nyüstölőjében olyannyira kivetkőzött egy­kori kertjeiből, a veteményágyások és virágösvények egybejátszó tájképéből, düledező, papsajt és laboda benőtte hídlábaiból és zöldre festett keretekben hunyorító apró ablakszemek örök csodálkozásából, és a három nagytekintélyű épület, a vármegyeház, a rendház és a vigadó áhítatából, a várost alsó és felső fertályra szelő folyó áttetsző és gondtalan serénykedéséből, kivetkőzött abból az almaillatú, zizegő morájból, mely halványtarka fátyolkupolaként lebegett felette s gyöngéd hullámaival erősebben védte nyelvét, groteszk szo­kásait, az elődök életét fenntartó históriákat, a maga gyerekes képzelete formálta üdvét, mint a várost alapító s annak nevet adó vezér emlékével együtt enyészett vára. Akár a gyermek, aki játékait sutba dobja és felnőttesdit mímel, felöltözött a kisvárosok világvárosokat utánzó díszleteibe, olasz gela- teriával, japán teaházzal, francia moulin rouge-zsal, amerikai blokkházzal az utcakereszteződéseknél hivatallabirintussal, hajdani locsogó csendjére nyi­706

Next

/
Thumbnails
Contents