Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: A megátalkodottságtól a szótlan derűig (Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk) (kritika)

érdekesen egészítik ki a lírai én átalakulásának dokumentumait. Mai zsoltár-kivonat című töredékgyűjteménye például ezzel az alázatos beismeréssel fejeződik be: „Lehunyt szemekkel / és szabad akarattal / bármikor elveszíthet.” Ez az igazi magasságokkal (vagy mélységekkel) szembesülő beszélő olyan hangot üt meg, mely a külső valóság esetleges változásaitól függetlenül értékállóvá tehet egy költészetet: „... nem tudhatjuk / hogy fontról vagy ama mélységekből / közelít-e az Isten derűs futára”. Költői fejlődésének erről az útjáról számol be a Babits Mihály emlékének szentelt vers, A kereső, melyben sorra veszi, hogy jutott el az ifjúkor reményeitől, a valóság szenvedélyes kutatásán át a végső rengetegbe, ahol „Most már egyedül, mint fájó / atomok a boncoló késben, / fölszentelt rejtelmek nyomán / nem fáradhatunk el a keresésben.” Csöndesebbek és rövidebbek Nagy Gáspár újabb versei. A Cseh Tamás gitárjára írt chanson a minta: „csak szépen / lassúdan / ahogy / a köd / leszáll”. Ez a tűnődő, meditáló hang azonban nem ment az iróniától, sőt az öniróniától. Szelíd mosoly ül a beszélő ajkán, tudja, hogy nem kell sietnie, ha nincs mit lekésnie. Tudja, hogy a tanítványok: „szótlan tűnődő férfiakat keresnek / kiknek nincs szavuk panaszra / — holott nekik lehetne bőven - / nincs kezük fenyegetésre / nincs lábuk a változó trónusokhoz / nincs szemük a mások birtokára / nincs egyebük a szótlan derűnél.” Tudja, aki nevetni tud, az nem válhat nevetség tárgyává. Ezen igazság szellemében szeretném befejezésül azt a verskezdetet idézni, mely igazán hozzám szól: „Kedves Krisztus utáni Kr kusom / szívem vérem lelkem és húsom / bizony sokszor nevetnem

kell Magán”.

698