Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Büky László: Pék Pál: Holtág (kritika)
BÜKY LÁSZLÓ Pék Pál: Holtág Megfoltosodott festésű fal mellett, lepattogzó másolású ablaknál áll Pék Pál (Kotnyek István fényképe a hátsó borítón). Az ablak - vasalásából ítélve - alighanem a háború előtti, csupán az üvegén nem fogott az idő: halványan visszatükrözi a költőt. Gondolhatni, miért időzünk el e képnél: mert jelképnek tartható. Pék Pál ötvenéves múlt, verskötetének lapjain ugyanúgy dereng fel a kép, a költői én képe. S ebből a képből már nem vonást láthattunk korábbi két kötetében (Rapszódia a reményről. Nagykanizsa, 1976., Nyár füstje. Budapest, é. n. [1984.]), hiszen mintegy tíz verset vesz át az első kötetből a másodikba, s ugyanennyit a másodikból a harmadikba. Ez átvétel nem csupán abból fakadhat, hogy Pék Pál keveset és ritkán szóló, hanem alkotáslélektani, pontosabban szólva alkotásmódszertani lehet az ok. Még a Nyár füstje kötetben cikluscímet adó verseként olvashattuk a Fényüres című költeményt, amelyet, hogy példát adjunk, mostani kötetének a Rosszkedvűnk tele című ciklusa ismét tartalmaz. Tehát a nyelvi kommunikációban e vers mint kontextus látni valón kiemelt szerepet kapott. E kommunikációs tényezőben, tehát a kontextusban Roman Jakobson szerint a nyelv referenciális funkciója érvényesül, ez a megismeréssel kapcsolatos funkció. A nyelvi műalkotás egyéb tulajdonságait most nem említve is mondhatjuk, hogy a kontextus alapvető a költemények címzettje (de- kódolója) számára, hiszen innen lehet megtudnia, miről is van szó... E kommunikációs tényezőben, vagyis a kontextusban azonban a szavak egymásutánjából alakuló mondatok jelentése nem az egyes szójelentések puszta összege. A mondatok, illetőleg a megnyilatkozások (utterance) szövegszemantikai vizsgálatot igényelnek, a szöveg jelentése szorosan összefügg tartalmával, valóságra vonatkozásával: a referenciával. S éppen ez fogható meg eléggé nehezen a versekben, Pék Pál verseiben úgyszintén. Olvassunk csak bele a szóban lévőbe: Oda a RÉV már, s egyre vásik megváltó dühünk! Köd. lebeg. És szél lapozza bibliáink---L ohol a trükkös NINCS felett. Mentetlen így a zúzott homlok? S pányván az út, ha bábu-sorsot fuílánkos rend és fagy jelenz? S mi gyújtja sorsunk? Pipacslángja szívekbe üssön, gyávaságra, mert zsibbadt menny ez, fényüres. Nos: a tartalom a reménytelenség, a valahová meg nem érkezés keserűsége, a hiábavalóság, a kiszolgáltatottság lelkiállapotait jelöli ki — Petőfi S. Jánossal szólva - világszemantikai komponensként. S ezzel csaknem az egész kötetnek (közkeletűen mondva) az alaphangját találtuk meg, állapítottuk meg, értettük meg. Azt az alap699
