Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: A megátalkodottságtól a szótlan derűig (Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk) (kritika)
HORKAY HORCHER FERENC A megátalkodottságtól a szótlan derűig NAGY GÁSPÁR: MÚLIK A JÖVŐNK Múlik a jövőnk című kötetében Nagy Gáspár 1968 és 1989 között keletkezett régi és új verseiből válogat. Kiemelkedő alkalom egy ilyen gyűjtemény a költők életében. Azt, amit évtizedeken át alkottak, egymás után, egyenként, megküzdve vagy a pillanat hatása alatt, azt most szépen egybegyűjtve egymás mellett láthatják. Mintha eleve így készült volna. Mindaz, ami esetleges volt, múlandó: eltűnt, lekopott; ami megmaradt, az már véglegesnek tűnik. Általában olyankor szánják rá magukat a költők e válogatásra, amikor úgy érzik, már van mire visszanézniük. Amikor szándékuk az, hogy összegezzék pályájuk addig elért eredményeit, hogy tisztábban lássák, hol is állnak. Amikor szembe szeretnének nézni azzal az alakkal, aki verseikből bontakozik ki. Kinél-kinél máskor jön el ez az idő. Nagy Gáspárnál például meglehetősen fiatalon. Neve akkor vált igazán ismertté a szélesebb olvasóközönség előtt, amikor Nagy Imre-verséből (Óröknyár: elmúltam 9 éves) országos botrány lett. Azóta viszont a középgeneráció egyik legismertebb képviselője lett, pedig ma is alig több, mint negyvenéves. Persze vannak, akik szerint egy költőnél ez már nem fiatal kor. Maga is félig-meddig mentegetőzik a kötet fülszövegében: „Szégyellem is magam, hogy korán halt és kivégzett költők helyett ennyit éltem!” Pedig nem kellene. Nemcsak azért, mert számára sem volt minden megpróbáltatás nélküli az élet, hanem mert én inkább hajlanék a másik véglet felé, amit például Kukorelly Endre állít: hogy fiatalon nem lehet jó verseket írni. Hogy számtalan kivétel van ez alól, az - természetesen - csak erősíti a szabályt. Nagy Gáspár válogatott versgyűjteménye mindenesetre megszilárdította abbéli meggyőződésemet, hogy a fiatalság olyan veszélyes szakasz egy költő életében, amin át kell esnie. A kötet ugyanis egyértelműen annak bizonyítéka, miként ível föl egy a kezdetektől magas színvonalú költészet az évek múlásával. Már az 1975-ben megjelentetett Koronatűz című kötetből választott versek is markáns arcélű önportrét rajzolnak ki. Ez az egyéniség azonban nem tekinthető igazán egyedinek. Egy költői tradíció örökösének tudja magát, és azt szinte minden fenntartás nélkül vállalja is. Lírai szerepet formál az én. Pedig nem annyira egyértelmű döntés ez már, mint előtte pár évtizeddel lett volna. Az idő sok tekintetben meghaladta a szerepet. A költő-vátesz, a népéért tollával harcoló költőpartizán szerepét nemcsak a politikai valóság lehetetlemtette el — a Kádár-rendszer nagy ötlete volt, hogy életmódbeli engedményekkel a szó szoros értelmében megvette az emberek lelkét -, de a költészet autonóm szféráján belül is problematikussá vált az ihletett, állító jellegű, rossz szóval valóságtükröző-nek nevezett írásmód. így Nagy Gáspár azonosulása a Nagy László-i örökséggel kétarcú: „magam se, más se lehetek!” Ez az elbizonytalanodott bizonyosságérzet szüli Nagy Gáspár első költői korszakának darabjait. Magára vállalja a költő-megváltó szerepét, de modern Jézusként (vagy mint minden próféta) 695
