Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: A megátalkodottságtól a szótlan derűig (Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk) (kritika)
legszívesebben menekülne a megbízatás elől. Költészetének egyetlen kritériuma e korszakban az igazságmondás. Hogy mégis költészetnek nevezhető az, ami emberileg becsülendő, az annak köszönhető, hogy a Nagy Gáspár beszélte költői nyelv rettenetesen erős és hatásos. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy erejét épp emberi tisztességéből meríti a költő: „minden igaz költő halánték / hatalmasoknak csupán csak játék”. Ezért aztán e költészet legfőbb tárgya a költő élete. Legfőbb törekvése pedig a legendateremtés: mindaz, ami a költővel történik, önmagán túlmutató jelentőséggel bír. Korai verseinek visszatérő motívuma májusi születése és anyjához fűződő kapcsolata, álmai és szerelmei, barátok és ellenségek, költő és környezetének viszonya. Ezek a versek ma olvasva bizony itt-ott nem mentesek némi önhittségtől, túlzásoktól, elfogultságtól, némelyik már-már bizonyos fokig mosolyogtató is: „Huszonkét évre értem eddig, / nőttem és loholtam oda-vissza a falakig. / Bordázódik az álom, de ne csodáljatok, / ha szesszel, növel talál rám valaki.” (Ez természetesen az utókor kegyetlensége, de a válogatást végző költőnek is óvatosabban kellett volna eljárnia.) Könnyű utólag okosabbnak lenni. Ez a kritikus behozhatatlan előnye. Mennyire más recenzió született volna ezelőtt akár csak egy évvel is e kötetről. Mert ennyire kitett a költészet megítélése a változó időknek. Egy évvel ezelőtt, a valóság fogságában, az irodalom nyugodtan a háttérben maradhatott. A lényeg az lett volna, menynyire ismerünk rá világunkra a vers soraiban, vagy méginkább sorközeiben. Márpedig ezt sikeresen oldotta meg Nagy Gáspár: „egy országnyi temetőben / hasítjuk a szemfedőket”, írta az Elérhetetlen fold költőinek, sorstársainak. A jövő meglehetősen kilátástalannak tűnt abból a szemszögből: „szabályos tél jön. A földre hó, az emberre föld.” Ha - ma olvasva - értetlenül állunk e sorok előtt, meg kell kérdeznünk magunktól: lassan elfelejtjük saját reménytelenségünket? A lírai szerep elsajátításával együtt járt egyfajta lírai nyelv elfogadása is. Nagy azonban ezzel a nyelvhagyománnyal szemben kezdettől fogva távolságtartó volt. Bár a népköltészet némely jellegzetességét távolról őrzi költészete, mégis kezdetektől modem költőként lép fel, aki kortársainak ír. Tudjuk azonban, hogy az irodalmi köznyelv már Nagy pályakezdésekor kommunikációs zavarokkal küzdött. Költőnk figyelme korán a vers mibenléte felé fordult: az életrajzi motívumok mellett visszatérő témája az ars poetica. A lírai szerep által sugallt meghatározás mellett („töretlen gerincek kopogtatása”) A vers című költeményében korán feltűnik egy olyan meghatározási kísérlet a mi a vers? kérdésére, mely érett költészetében válik majd hangsúlyosabbá, s mely az előzőnél inkább jellemző a XX. század nyelvi kételyen átesett költészetére: „a némaság igézete”. A hagyományos versépítési mód ugyanis, melyre korai költészetében hagyatkozott, s mely az ihlet lendületére épített, a rímek szerkezetbírására, igen hamar problematikussá vált a szemében. Már első kötetében is szép példáját adja a verbális költészeten túlmutató, mai szemmel persze nem túl bátor (de vajon itt kell-e bátornak lenni?), mégis hatásos tipográfiai kísérleteknek, mint mondjuk Erőterek című versében, melynek igazán megragadó befejezése így néz ki: Júdás Pilátus Krisztus Jobb-lator Bal-lator Nagy Gáspár későbbi köteteit a megújulásra tett újabb és újabb kísérletek jellemzik. Mint az a fentebbiekből is kiderült, megújulásra elsősorban a versnyelv területén törekedett. A népies hangzást felváltja egy kevésbé szimbolizáló, érdesebb, nagyvárosi hang, a maga majdnem durva dokumentarista megjelenítő erejével. Ez a következetes, rideg és éles fogalmazás veszélyeket is rejt magába: foként az elköl- tőietlenedés csapdáját. Egy olyan versszak, mint a következő, már nehezen fér bele abba a keretbe, amin belül a költészetet értelmezni szoktuk: 696
