Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - M. Kiss Sándor: Egy karika a szalámiból (Beszélgetés Kiss-Balázs Eszterrel) (interjú)

nem érnek utói. És fölébredtem egy kórházban. Ti. Bálint Laci otthon felejtette az irodakulcsait, hazajött, engem ott talált és mentőket hívott.

Nos, ha három öngyilkossági kísérlet nem sikerült, akkor mégis csak végig kell csinálni az egészet. Akkor már négy napja nem voltam sem otthon, sem az irodában (ahol anyám keresett). Amikor bementem és megkérdezték, hol voltam és mit csináltam, azt feleltem: „öngyilkos lettem egy barátom lakásán”. Mindenki azt hitte, szamár szerelmi öngyilkosság történt. Csak Juhász nevű apró altisztünk kapcsolt, hogy valami zűrbe kerültem. Ezentúl bárki olyan keresett, aki nem a textil- szakmábó volt ismerős, telefonon csak ennyit szólt: „Eszterke...” — és én kimentem az átjáróház másik kapuján, az ávós meg ott ácsoroghatott szakálleresztésig. Egyetlen kollégának sem tettem említést a dolgokról, mégis többen hívtak, hogy menjek hozzájuk aludni. (Sejteni sejthették, hogy valami politikai kellemetlenségem lehet, ugyanis a Rajk-per vádiratának megjelenésekor a személyzetis behívatott, hogy írjak a vádpontokat alátámasztó faliújságcikket. Mire én kinyitottam az ajtaját, és jó hangosan, hadd hallja mindenki, elvállaltam, hogy pontokba szedem, miben tért el Justus gondolkodása, tanítása Révaiétól vagy Rákosiéktól, a vádpontok tekintetében azonban nem írhatok semmit, mert azok hamisak, azonban Justus ártatlan. A személyzetis becsületére legyen mondva, hogy ebből semmi bajom nem lett a későbbiekben). Szóval ’50 január elején „napokat aludtam”. Az egyik kolléganőm a Gellért-hegyen lakott. Két tündéri gyereke, türelmes férje, bölcs apja— anyja volt. Alig fértem el a fotelágyukon, de mélyen aludtam az alommelegben. Reggel finoman megfürödtem, majd elindultunk az iroda felé, végignéztem a hóval borított fákat, éreztem ropogni a havat a lábom alatt és azt gondoltam, mindegy, mi lesz: amíg én egy reggelt így tudok élvezni, addig velem nem történhet semmi alapvetően szörnyű. Bementem az irodába és úgy döntöttem, hogy ezek után a bujkálást abbahagyom, este hazamegyek.

Két nap múlva előkerült Rettegi úr, és kezdte a lemezt elölről: „Maga pedig dolgozni fog nekünk! Kivel találkozott? Mi volt? Hogy’ volt?” Aznap középkori történelemből volt kollokviumom, és mondtam neki, hogy nekem az egyetemen kell vizsgáznom, nem érek rá ilyenekkel foglalkozni. „Hát Maga kibaszott, büdös, rohadt trockista kurva, hát csak nem Maga fogja előírni, hogy mire ér rá és mire nem, hát értse meg végre, hogy ittaz történik, amit mi akarunk, mindenáron az történik, és megvannak az eszközeink, hogy az történjék, amit mi akarunk.” Irtózatos félelmemben még a szokottnál is szemtelenebbül azt vágtam oda: „Lehet, de nem ilyen olcsón!”

Akkor elindult velem a fekete autón, hosszú kanyarok után a Hűvösvölgyön túl jártunk, egy kastélyszerű épületre rámutatott, hogy ez az ő olyan központjuk, ahonnan élve nem jön ki senki. „Most én Magát ide beviszem.” „Tessék!” „Még nem! Előbb beszélgetünk egy kicsit!” Kiszálltunk a kocsiból, gyalogoltunk a hóban, mígnem elérkeztünk egy nem szakadék-szerű, hanem, mély, de eléggé széles árokhoz, a partját fák szegélyezték. Rámparancsolt: „Vetkőzzön le!” Ledobtam a hóba a télikabátom, rá a pulóvert, a szoknyát és megálltam. „Még! Még vetkőzzön le!” Végül teljesen meztelenül kékültem. Nem is fáztam... én a szeretőm előtt nem vetkőzöm le, de egy idegen férfi előtt nem szégyenlem magam ... az ő baja, majd hazaviszi a „termékeit!” Csodálkozott, hogy nem tiltakoztam. Elővette és rámszegezte a revolverét. „Azt tudja, hogy ha én ide most belelövöm Magát, úgy fogom szétlőni a pofáját, hogy még a személyét sem tudják soha azonosítani, a tettest pedig nem keresi senki!”

„Nagyszerű, akkor ugyanott fogunk tartani, ahol most tartunk. Most is azt javaslom Magának, hogy keressen mást, akit megbecstelenít, engem pedig hagyjon békén. Ha megöl, akkor úgyis keresnie kell valakit, aki kötélnek áll.”

„De nem érti meg, hogy ugyanazokhoz az emberekhez nincs más kapcsolatom?”

„Igen, ez kínos. De nyugodtan lőjön!”

Nem lőtt. — „Öltözzön föl!” Lassan magamra szedtem a ruhákat, ő türelmesen nézte. „Most mit csináljak Magával?” „Vigyen be az egyetemre vizsgázni!” „Látja, ezért kell végezni magukkal, mert ilyen konok, kibaszott, szemét, elszánt, sötét csir68