Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - M. Kiss Sándor: Egy karika a szalámiból (Beszélgetés Kiss-Balázs Eszterrel) (interjú)

kefogó kurvák maguk!” A Múzeum körúton, az ELTE kapuja előtt rakott ki a kocsiból. Még folyt a vizsgáztatás. Szegény Váci professzor is rajta volt a listán, hogy „reakciós”. Az egész szemeszter alatt gyorsírtam az előadásait, abból gépeltem stencilre a jegyzetet, ennek alapján halvány sejtelmem lehetett az anyagról, de bizony a népvándorlás népeit meg a Római Birodalom utáni különféle európai uralkodók ilyen vagy olyan kenettel való megkoronázásának rejtelmeiből kukkot sem értettem. A kollokviumon két ellenőr is ült, Váci professzor homloka gyöngyözött. Én pedig a protestantizmus című tételt húztam. Isteni jelnek tekintettem: visszanyúlt két régi gyökeremhez, gyámapám, Forgách Gyula tiszteletes úr könyvtárához, meg Engels Parasztháborúkjához .Visszanyúlt a kérdés a gályarabokig, az őskeresztény mártírokig, akikről oly korán példát vehettem. Ők sokkal hosszabb időn át jóval keményebb dolgokat álltak ki. Hazzájuk képest az én helyzetem apró és múló epizód.

Nem attól féltem, hogy mit csinálnak velem, hanem attól rettegtem, amiről olvastam: hogy én isugyanol yan becstelenné válók, mint az összes többi „tanúk” lettek. És akkor hogyan éljek tovább? Azzal a tudattal, hogy valakinek a nyakán én húztam meg a kötelet vagy a helyzetét én súlyosbítottam? Hétpróbás férfiak megtörtek. Nem éreztem fölmentést abban, hogy nincs, aki elszámoltathasson, hisz mindenkinek a rovásán van valami ilyesmi, csak az égetett, hogy én ezt nem tehetem. Olyanok is a fejemben jártak, akiknek ehhez az ügyhöz nem volt közük, skóti tanáraim, a tiszteletes úr, Miss Haining, és ... és Angyal Lacinak az a mondata, hogy „énérettem egyetlen pofont se!” ... tehát hogy ilyen kivételes emberpéldányt, valakit, akiről máig úgy érzem: „Imé az EMBER”, semmi áron nem szolgáltathatok ki gyilkosainak.

Emberpróbáló idők voltak azok. És még ezek után sem hagyták békén?

Minden szerződés vagy megállapodás nélkül Rettegi hetenként, tíz-tizenkét napon7 ként előkerült. Rendszerint a Bajcsy-Zsilinszky út 19. szám alatti presszóban várt rám. Amikor írásos jelentést kért, kapott, de olyanokat, amikkel nem tudott mit kezdeni. Kérte, hogy írjak olyanokról, akikkel a mozgalomban együtt voltam. Én „találkoztam” Bede Bélával, aki hónapok óta Londonban élt; Salamon Jancsival, aki jeltelen sírban nyugodott; Erdélyi Mihály bácsival, akit elmegyógyintézetben ápoltak és így tovább.

Ezekben a hónapokban Angyalékkal személyesen csak egy ízben találkoztam. A Margit-hídon gyalogoltunk, ott mondtam el neki, ami felől Karácsonykor érdeklődtek. A bántalmazásokat elhallgattam. Akkor megbeszéltük, hogy jelentkezem telefonon a saját nevemen, és ő igen megvetően azt fogja válaszolni: „Veled nem érünk rá beszélgetni.” Egyebekben rendszeresen váltsunk szót, én telefonon „Éva”- ként mutatkozom be. A lakáskulcsukat nem kérték vissza. 1955-ben, a szabadulásom után nyomban hívtam a régi számukat. Még ki sem mondtam, hogy „Éva”, már megismerte a hangom. Tata mindvégig járt föl hozzájuk. 1971-ben mindketten eljöttek anyám témetésére.

Jó néhányan rám voltak építve. Kollégám, Kiss Sándor (textiltechnikus és szőnyegkereskedő, nemrég olvastam a halálhírét) a harmincas évek elején egy lakást bérelt Justussal és még annak első feleségével. Emiatt szorongathatta meg az ávó, de nagyon tisztességesnek bizonyult. Ő fizette a békekölcsönömet, ő szerzett anyá- mék számára két évre tüzelőutalványt, egyszer énhelyettem neki kellett az ávóshoz a kapu elé lemennie. Másszor találkoztam szegény Molnár Imrével, ő akkor az Országgyűlés alelnöke volt, régi-régi szocdem, nyilvánvalóan provokált, hogy rémes, mit csinálnak a szocdemekkel, ez egy mocskos harc a hatalomért és így tovább, és így tovább, ez nem az ő gondolkodásmódja, nem az ő szövege volt, mire azt feleltem neki: „Nekem más a véleményem, de jelents, amit akarsz!”

Egyszer Rettegi megint bevitt a 60-ba: írjam alá, hogy vállalt kötelezettségemnek a továbbiakban nem teszek eleget, és kinek mondtam el, hogy volt ilyen kötelmem. Azt feleltem, hogy nem írtam alá semmiféle kötelezettségvállalást és nem mondtam el a dolgot senkinek. Akkor vált A. J. különösen gyanússá, ő Györgyitől

69