Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Tatár Sándor: A "létezés-szakma": elébevágni a nyelvnek (Ottlik Gépza: A Valencia-rejtély) (tanulmány)

tája is.) Se nem különcködés, se nem szerénykedés Ottliktól, hogy ,hang- és képsorának nevezi művét; A Valencia-rejtély valóban nem dráma, nemcsak hogy nem szorul a színpadra, hanem kifejezetten az az érzésünk, inkább félteni kell a színpadra állítástól. Párbeszédesített epika inkább. Ha „audiovizuális” megjelenítésének lehetőségeit latolgatjuk, akkor már inkább filmszerű, semmint színműszerű. (Az ennyire gyakori hely-idő váltásokat a nem arisztotelészi színház is nehezen bírná ki - technikailag is.)

Az Ottlik ismerős és sikerrel alkalmazott, időszféra-váltogató technikájával megírt „történet” három idősíkon játszódik, bár a második és a harmadik - 30-as évekbeli epizódok láncolata révén - végül is összeér. A jelen idősíkban, 1986 egy februári napjának két és fél órájában, nem történik semmi, azazhogy semmi más, mint hogy egy idős matematikus (Miklós) és negyvenhárom év után hazatért fizikus barátja (Cholnoky Sándor) javarészt közös emlékeik felidézésével keresik a (a?) megoldást életük - alább jelzendő - nagy kérdéseire. A visszaidézett egyik idősík 1928-29 - ekkor ismerkedik meg Cholnoky Sándor és Anna, ekkor sebesíti meg a felrobbanó katódcső Cholnokyt, ekkor nyomoznak a csatlakozódrótokat fölcserélő tettes után és- noha Cholnoky az Anna iránt érzett, közelebbről nem meghatározható Dzétát élete többé nem nélkülözhető részének mondja — ekkor hiúsul meg először (eléggé rejtélyes okból) tervezett házasságuk. A másik kitüntetett emlék-idő 1942, illetve annak egy szombat délutánja: a múlt tisztábatételének, a rejtélyek felderítésének vágya hozza össze a társaságot Cholnokyék régi optikai szobájába az egyetemen. A tisztázás nem halasztható: Anna szabad, külföldön tartózkodó férjéről semmi hír, (a) lánya, Szilvia, már tizenhárom éves, Cholnoky viszont épp most készül elhagyni a Németország oldalán harcoló országot - nem egyhamar lesz vagy soha többé nem lesz alkalom arra, hogy meggondolják, nem akarják-e mégis összekötni a sorsukat.

Az oknyomozás és a számvetés azonban - mint mondottuk — a jelenben is tart. Nem könnyű eldönteni, mennyire élezi ki a két öreg természettudós által föltett kérdéseket az a tény, hogy, ha Cholnoky számításai helyesek, az anyagi Világegyetem létezésének utolsó, fogyó perceit élik. Magam úgy vélem, hogy ez bizsergető körülmény ugyan, de vajmi kevéssé tesz bármit is fontosaóőtí, mint amennyire (Miklósék számára) egyébként is fontos. Életkoruk és léthelyzetük - Miklós három éve özvegyült meg, Sándor több, mint negyven évnyi távoliét után most látja először viszont ifjúsága színhelyeit - egyébként is a legnagyobb mértékben időszerűvé teszi a számvetést, életük kritikus mérlegretételét.

Volt-e bennem elég szeretet, s ha volt is, tudtam-e olyan hullámhosszon sugározni, hogy a címzettje venni tudja? Lehet, hogy a „hídpénz”, a Szilviával való összetartozás, fontosabb volt (lett volna) számomra, mint amilyen fontossá engedtem válni az életemben? - ezek Miklós kérdései.

Cholnokyt is nyugtalanítja valami, de az övé bonyolultabb képlet. Ami a személyes sorsa „épp-olyan-amilyen”-ségének, ha tetszik, révbe nem ért kapcsolatának a kérdését illeti, az már azon a bizonyos 1942-es szombat délutánon megoldódott. A Dzéta, a maga feltételeivel, paradoxon. Nem ebbe a világba való; virtualitásnak kell megmaradnia. Azaz a Dzéta (ez a sajátos, egyszeri Cholnoky-Anna-i szerelem) nem tűri az apró önfeladásokat. Annában és Sándorban pontosan ugyanaz a fajta makacsság van meg, amelyet megkerülni, kijátszani vagy letagadni egyképpen lehetetlen. S ez a két azonos makacsság nem fér össze. - Cholnoky tehát már túl van ezen a kérdésen. Ót- persze Miklóst is, de mégis elsősorban őt - az izgatja, hogy fog-e maradni valami; valami olyan, ami mi vagyunk, hiszen a létezésünk terméke - sőt a Cholnoky-Szontág Miklós rendszerben az értelme - ez is, noha nem anyagi természetű, a fizikai Univerzum megsemmisülése után vagy a világvége tényleg véget vet a Dzétáknak (a Valencia ambivalens hangulatának, a „hídpénzének stb.) is. Van-e a(z emberi) világban akárcsak egy példa is az „aere perennius”-ra, ki lehet-e cselezni az elmúlás kibúvó nélkülinek tetsző törvényét? És ezzel a kérdéssel, amely a figyelmes olvasó

664