Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Tatár Sándor: A "létezés-szakma": elébevágni a nyelvnek (Ottlik Gépza: A Valencia-rejtély) (tanulmány)

rópai, a rációt nem mindenek fölébe toló, szinoptikus-szinesztetikus valóságérzéke- lés-mód, amely, pusztán kronologikusan, prä-abendländisch, pre-európai* ugyan, de - épp ezért - mintegy erőfeszítés nélkül oldotta meg azt a nehézséget, a totális világmegélést, amellyel az európai ember csak nagy üggyel-bajjal tud megbirkózni (31-35. o.). Csak vesződségesen, de meg tud - és itt következik e győzelem... eszköze (?), célja (?) (szét kell ezt választani?), a „vezércsel”: a pontatlan szavakból felépített pontos architektúra, a költészet. A szükség szerint kitágított és/vagy leszűkített, új létmóddal megajándékozott szavak művészete. Mert Kirketerp kapitány kitartó naplóírása, bár tiszteletet parancsol, csak etikai tett; még csak lehetőség a reményre - arra, hogy nem megoldhatatlan a feladat, a világ „veszteségnélküli” befogadása —, de nem ok rá. Az európai ember a világhoz részint sok-sok érdeknélküli, passzív szemlélődéssel, részint esztétikai tettel: a művészettel tud hozzáférni. - A költészetet a novellában Kapitálchenből szedett („lírai próza”) idézetek képviselik. Az allúzió — Kirketerp közlése szerint „egy Shambocky (vagy Zhambek?) nevű osztrák-magyar nyelvész” által közzétett szöveg dán fordításának részletéről van szó - e szövegbetétek szerzőjéül Mándy Ivánt sejteti. (Jómagam, mitagadás, Lengyel Balázsnak a Magyar Napló-béli kritikájából tudtam meg bizonyosan, hogy a novella szereplői valóban Mándytól származó szövegeken lelkesülnek.)

Mielőtt elhagynánk a novellát, tegyük föl még egyszer a kérdést: mi is ez a szárazföldi „hajónapló-vezetés”? Kiüresedett lelkiismeretesség, értelmetlenné-rögesz- mévé fajuló nosztalgia, nyugdíjaskori pepecselés, dac, menedék avagy olyan - a patológiától nem feltétlenül messze járó - pótcselekvés, mint ami - például Brian Phelan Váltóőrök című darabjából ismerős? Ez is, az is. Sőt, még nyűg is. De több is mindegyiküknél. Az, amiért Kirketerp Kapitány a világon van. Mert az ember rendeltetése, létének cél-oka és legitimációja gyaníthatóan sokkal kisebb („~”) dolgokban búvik meg, mint ahogy azt a messianisztikus maximalizmus képzeli és hirdeti. Mi a másfél fizikai Nobel-díj (Cholnokyé) s mit számítanak barátja, Miklós, szakmai sikerei ahhoz képest, hogy megfejtik-e, legalább megközelítően, hogy mikor milyen lehetőséget puskáztak el, milyen hívás iránt voltak süketek**, azaz mi az a Dzéta és hogyan került a Valencia vidám melódiájába a félreismerhetetlen szomorúság. (Hogy az Iskola a határon kapcsán újra meg újra fölmerülő szerző, Musil regényeimét kölcsönözzük: „tulajdonságok nélküli ember” nincs; a leguniformizáltabb társadalom leg-gleich- schaltoltabb polgára is szükségképpen őriz valamit egyszeriségéből és megismétel- hetetlenségéből, őrzi a saját emlékeit, bár ennek nem okvetlenül van ő maga is tudatában. Az élesszemű és érzékeny író számára azonban aligha van izgalmasabb téma/feladat, mint a konvenciók és automatizmusok szerint élő tucatemberben fedezni fel az „Észak-fok, titok, idegenség”-et.)

Kosztolányi óta alighanem Ottlik tudta ezt legelőször a legjobban. Aztán „eltanulták tőle” - vagy talán inkább megtanulták, el merték hinni a segítségével - más írók is; például Örkény és Esterházy.

A szépirodalom fogalmába bajosan férnek ugyan bele, de megvan a maga érdekessége a kötet Pályákon közös cím alatt egymáshoz rendelt két visszaemlékező írásának is. Attételességük (és konkrétságuk) a Hajónaplóévá1 rokon; amiképpen metafora a Vandál Altörzsfőnökség, metafora Astrid Andersen győzelme csakúgy, mint a hajónélküli tengerész-ség és a Log-book szorgalmas (tovább)vezetése — persze senki nem hiheti a Hajnali háztetők olvastán, hogy Ottliknak ne lett volna hajója vagy legalábbis ne lenne járatos a vitorlázásban -, úgy a pályák metafora is. Két egyenrangú

* A gondolat persze nem új. Példának okáért a dánok világklasszis filozófusának - akinek nevét elosztva kapta meg a két öreg tengerész - szintén irracionalistaként emlegetett német kortársa, Nietzsche is meghirdette a „Vissza a primitív, azaz az egészebb emberhez! Le az erkölccsé emelt önkorlátozással! Le a ráció primátusával!" elveit. Részben emiatt, részben az ehhez társított eszméi miatt meg is kapta a magáét nemcsak a kései Lukácstól, de A veszedelmes világnézetet (1917) író Babitstól is.

** Vö. 158-159. o.

661