Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Tatár Sándor: A "létezés-szakma": elébevágni a nyelvnek (Ottlik Gépza: A Valencia-rejtély) (tanulmány)

Kirketerp és Maandygaard, egyezményesen nem törődve a Tai szó új-maori jelentésével és kellemetlen felhangjaival, „azértis” 7ai-nak szólítják egymást, nem ugyan- az-e, mint amikor Szeredy és Bébé a mások számára érthetetlen ’Ereklye? Piff!’ Jelszóval” biztosítják egymást összetartozásukról? S ez vajon nem ugyanannak a lelki tartalomnak lényegében ugyanolyan rejtjelezése (és persze minden köznyelvi approximációnál hitelesebb megnevezése)-e, mint amikor Szilvia és Miklós ezt kérdezik egymástól: „Fizettél hídpénzt?” (A Valencia-rejtély) Felfigyelhetünk továbbá ismerős alakok újbóli felbukkanására (a brutális Schundtvig-Schulze tiszthelyettes) is, ám felsorolásukra itt nincs terünk.

Egyik értelmezésében parabolisztikus játék - ám egyszersmind valóban naplósűrítmény is - a kötetnyitó „dán novella”. A helyszínben („Dániát”, Vandal Altörzs- főnökség néven, most éppen a „maoriak” hódították meg és tartják fennhatóságuk alatt) rejlő metafora ugyanolyan könnyen megfejthető, mint ahogyan a szereplők azonosíthatók. Kirketerp kapitány (Ottlik) a Bartokbelastraede 15/B-bö1 szalad át barátjához és feletteséhez, Maandygaard tengernagyhoz (Mándy Ivánhoz) az Aulich- godéba, hogy együtt nézzék meg a „telehor”-ban az ifjú dán gátfutónő, Astrid (Agnija) Andersen (talán Nemes Nagy Ágnes) versenyzését a világbajnoki döntőben, meg azért is, hogy bevallja a tengernagynak: torkig van a hajónapló-írással, megcsömörlött a pontos szavak mindennapos - egyébként kielégítő eredményre úgysem vezethető - keresgélésétől, s Maandygaard fbloldozását kéije ezen kötelessége alól.

Erről mindről szól a novella, de ugyanoly kevéssé ez a lényege, mint amennyire az önmagában meglehetősen szakállas ötlet, a politikai töltetű metafora sem. Sokkal inkább tartozik a lényeghez az, hogy a novella küzdelmekről s főként győzelmekről beszél. (Itten bizony ki lett csellózva a sorssal-végzettel.) Párhuzamosan folyó küzdelmekben aratott diadalodról? Ugyanannak a győzelemnek különböző oldalairól? Kinek hogy tetszik jobban.

Jómagam - inkább az utóbbi álláspontra hajolván - az alábbi táblázatban veszem számba az egyes győzelem-komponenseket. (Lásd 660. oldal.)

S hátravan még ennek a „sokfacettájú” győzelemnek egy olyan aspektusa, amellyel a fenti sémát már nem akartam - s technikailag is bajosan tudtam volna - terebélyésíteni. Ez az - író-tengerészekről lévén szó, talán a legfontosabb - győzelem a fogalmi-nyelvi apparátus legalább részleges fölnövesztése feladatához: a világ minél teljesebb megragadásához. (Kirketerp hajónaplója: eddig öt és fél éves s most sem feladható küzdelem a pontosságért. - Vö. 20. o.) Az első lépés ezen az úton természetszerűleg: a dán (magyar vagy tetszőleges európai) nyelv gyarló, túl sok skatulyával dolgozó, túlintellektualizált voltának belátása. Ottliknak régi meggyőződése, hogy az írói mesterségben az a legszebb és a legkeservesebb paradoxon, hogy a krónikás a konkrét-egyszeri helyzetre, érzésre, hangulatra illetve ezek megragadására mindig elégtelen szavakra kénytelen bízni ezeknek a minden érzékszervnek munkát adó komplex egyszeriségeknek a megrögzítését. (Ezen lapjai miatt minősítettem nyelvfilozófiai értekezésre is emlékeztetőnek a novellát. S arra, hogy e nyelvelméleti szkepszisben Ottliknak valóban régi gondolatával van dolgunk, bőséggel idézhetnék bizonyító példákat a Próza c. kötetből, vagy hozhatnám példa gyanánt az Iskolá ...-nak Az elbeszélés nehézségei című, O. részét.*) Ottlik ellenajánlata, ha tetszik, eszménye egy anti-eu* Nem véletlen, hogy a Hajnali háztetők és az Iskola a határon közös én-elbeszélője, Both Benedek, festő. Bizonyos hangulat + látvány komplexumok (a kadétiskolába való beiratkozás évében leesett első hó, Medve arca, amint a kórházban Bébé pokrócán térdel, a hajnali háztetők cikkcakkja stb.) megörökítéséhez az ecset még mindig nem annyira szegényes, mint a szavak.

659