Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Villányi László: Tolnai prózája (tanulmány)

akár a rongyos szertári glóbusoknak, és nincs kizárva, egy napon majd tényleg örökre foglyul is ejti vastag nyakú ismerősömet. Tehát legjobban teszi, ha a nevemet látja, azonnal félredobja az egész sajtóterméket”.

Tolnai humora, játékossága nem csak öniróniájában mutatkozik meg. íme egy sóhajtása: „Talán nincs is szebb dolog a világon, mint egy végtelen tüli beszegése. Egyáltalán a beszegés művészete!”. Egy panaszos megállapítása: „Borzasztó, felettébb borzasztó váratlanul, dekoncentrált állapotban szappanbuborékba ütközni”. Amilyen élvezettel használja anyanyelvének egy-egy szavát, az csak a gyermek előítéletektől mentes örömére emlékeztethet. „- Kecses apróságok! Kecses izék - ujjongtam. (Ez a legszebb magyar szó: izé!)". A neve miatt vonzódik Nagyfény faluhoz. „Igen, akármennyire különösen hangzik, én éppen a név miatt örültem meg az állítólagos örökségnek: akarom, mondottam volt, hogy közöm legyen egy ilyen nevű településhez.” Novelláiban ámulattal ejtenek ki egy-egy szót: „ökörnyál”, „Szabadfa”, „drogéria”. Néha olyan nyelvi játékot produkál, mint amilyet a három-négy évesek szoktak reggelizés közben. Csakhogy nála ennek funkciója van, kifejezi a novella történéseit, pl. A végső leszámolás címűben. „Se füle se farka — se füle se farka / vesszőparipája - se füle se farka / hamuparipája / hamuparipája - habparipája / habparipája”. A gombantikváriumról álmodozó ilyen neveken töri a fejét: „Gimbelem - gombolom” vagy ATOM- GOMB(a). Azt pedig, akiből dől a szó, így nevezi: „a szövegelés kétéltűje”. A humor forrása egy-egy furcsa párbeszéd is.

„— A beton szép - mondtam...- A beton rút — mondtam, de most sem hallotta senki.- A beton: beton - mondtam, s végre egy öreg néni sajnálkozva végigmért, bólintott.- Bizony, szegény fiam.”

Néha meg, egy minden előzmény nélküli, semmihez sem kapcsolódó közlés hökkent meg. „- A régi hídnál eltapostak egy japán kacsát...”; A Zrinjevacon platánok vannak...”

Nem kevés szellemi izgalmat nyújtanak Tolnai Ottó zárójelei. „Ott néztem meg először a sokgyermekes kéményseprő (aki különben már gyilkolt is egyszer) kislányának alsóneműjét, ott estem először, ahogy mondani szokás, bűnbe.” Néha zárójelben közöl egy ötletet: „Valami szép, de túlságosan hangsúlyozott maszkra emlékeztetett. (Érdekes lenne egy pillanatra ellenőrizni a maszkok, az arcfestés lényegét, gondoltam.)” Ott árulja el vonzalmát a nagy íróhoz: „Meg különben is, én, aki jóformán semmi mást sem csinálok, mint a kékről értekezem (ez úgy hangzik, mint egy slágerszöveg, és jó, hogy úgy hangzik, ugyanis, mint ahogy Krúdy mondja: A keringők nem hazudnak), mást se csinálok, mint az azúrt próbálom tetten érni, ezt viszont nem tehetem holmiféle kék tintával, ugyanis az azúr az, ami nem, tehát még véletlenül sem lehet, tinta, méghozzá valami műsoros kék tinta”. Zárójelben is megfogalmazódik a vendégmunkás-lét nyomorúsága, nem kis mértékben fokozva így a hatást: „Fizetés napján az egész szalag ott van a kupiban. A szalagosok napjának is hívják. (A vendégmunkások a kupik fő kuncsaftjai. Tán ott becsülnek meg bennünket leginkább. És ez nagy dolog. 30 márka egy szimpla. Ha le is vetkőzik, akkor 50. Egész éjszaka 200-300.)”. Máskor a zárójelben esik meg a történés: „Mindenhová vitte magával. (Egyszer, őrségen, még éjszaka is belestem: az ujj ott lebegett a holdvilágban!)”. Gyakran ott közöl információt: „Temetésén utánadobták futballcipőjét és azt a labdát is, amellyel utolsó (Kanizsa-Zombor) mérkőzését játszotta”. Ezek a zárójelek olykor elidegenítő effektusként működnek, olykor csak kizökkentenek, de mindenképpen még színesebbé teszik Tolnai prózáját. A fentiekből is kitetszhet: az író lenyűgöző módon él a magyar nyelvben, élteti azt a novellákban. A rövid mondatok használatával balladaszerűvé teszi a skizofrén asszony monológját. Néhány argó kifejezéssel alvilági hangulatot teremt az Elméletírók és betörök az Újvidék Áruházban című novellában. És sorolni lehetne a példákat. A novellákat olvasva jólesik újra találkozni egy másik

651