Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szajbély Mihály: Lilába hajolni roppant veszélyes -Tolnai Ottó (ál-)gyermekverseiről (tanulmány)
mint mostoha öregapja, akit apja Liszt Ferencnek becézett. És az álmokból lehet valóság is, hiszen az elmúlt évben egyszer, egy ködös reggelen eltűnt az iskola; hiába kereste, nem volt sehol, hiába kereste apa is, csak annyit mondhatott: „Valóban nincs ott.” Vagy ez is csak álom volt, álom a valóságról? A tűnőben lévő kisgyermekkor idilljét ábrázolja ez a költemény, azt a pillanatot, amikor az idillt már beárnyékolja a döntés kényszere. Az elvágyódás és a rezignált belenyugvás hangjai váltják egymást: „Hátha egy napon eltűnik majd a házunk is. / El a Virág utcából. / És én elevezek. / Valahová. A fenébe. / Ahol nem kell dönteni. / Ahol nem fognak eldönteni. / [...] / De el kell dőlni. / Ha nem dőlök magamtól, majd eldöntenek.” A kisgyermek életérzése ez? Az övé is bizonyosan, de legalább annyira a felnőtt költőé, aki döntések egész során jutott már túl, s most mégis (gyermek-főhősével együtt) foglalkozás helyett inkább csak létállapotot választana magának. „Akkor inkább: / Tiszavirág” - hangzanak a költemény utolsó sorai. A tiszavirág-létét tehát, a döntéskényszertelenül rövid élet állapotát. A Cápácskám: apu! című kötet, hasonlóan a Rokokokóhoz, egyetlen hosszúverset tartalmaz. Történeteket, történet-darabkákat felidéző epizódok követik egymást itt is. A vezérfonal azonban ezúttal nem valamely történés, hanem egy állandóan jelenlevő hiányérzet és a keresés hozzá kapcsolódó motívuma; nem annyira epikai, mint inkább lírai jellegű tehát. Fontos különbség az is, hogy amíg Tolnai korábbi gyermekverseiben a valós világ gyermekszemmel láttatott, gyermeki tudaton átszűrt mozaikjai voltak a meghatározóak, s az így kialakult költői világot inkább csak színezték a gyermeki képzelet világába vezető leírások (mint a Rokokokó esetében is), addig most a fantáziáé a fő szerep, s csak nagyon halványan látjuk a képzelődés valós helyszínét, a Tisza menti strandot, a nyárfapölyhök repülését. Aki eltűnt, aki hiányzik, akit állandóan keresni kell, az maga az apa, aki a strandoló kisfiú képzeletében a cápácska alakját ölti magára. A keresésnek ezt a hálóját a cápácska-apu múlt- és jövendőbeli, képzelt és valós tetteiről szóló beszámolók töltik ki. A képzelet és valóság határa azonban nem esik egybe a múlt és a jövő határával; a képzelet fátyolén átszűrve látszanak a múltbeli történetek is, s éppen e tény ad valamilyen sajátos, álomszerű lebegést az egész költeménynek. E lebegés ugyanakkor vibráló feszültségektől terhes. Az apáról, akinek alakját a kisfiú féltő szeretettel veszi körül, kiderül, hogy kegyetlen és vérszomjas: „te rántottad le a nénit / azt a piros bugyis nénit cápácskám ! [...] te cibálod erről a szép kreol babáról/a fehér bikinit/te cibálod ilyen dühödten cápácskám: apu! / ne / azt a klottgatyás kisfiút ne / együtt jártunk oviba / azt mondta szeret / a klottgatyás kisfiút ne cápácskám: apu! [...] / a szagos néni körül körözöl / őt is a fenékre húzod / mint a mamát cápácskám: apu!” Az apa hiánya, jelen-nem-léte saját gyermekével szemben való kegyetlenségének kifejezője. És mégis: a kisfiú a vers folyamán nemhogy távolodna az apától, hanem egyre megértőbb vele szemben, egyre inkább azonosul vele. Mert amikor saját jövendőbeli sorsával vet számot, rá kell jönnie: a cápácska-apu (sok szempontból amorális) tetteinek az ő számára sincsen alternatívája. A strandot emberek töltik meg, emberek, akik megbeszélik a meccset és azt, hogy „milyen volt a szalontüdő, / miért lett öngyilkos a szépségkirálynő”. A cápácska-apu velük szemben messzeségekbe vágyik. Messzeségekbe vezető útja kegyetlenkedésekkel szegélyezett, ám 646
