Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szajbély Mihály: Lilába hajolni roppant veszélyes -Tolnai Ottó (ál-)gyermekverseiről (tanulmány)

Tolnai mégis igazolja ezt az utat: a kisfiú (a rejtett önmegszólító vers belső énje) együtt száll fel vele a kis jugovinil gőzös fedélzetére, együtt tűnnek fel előttük Velence, Livorno, Las Palmas, Port Sudan fényei. A két én a vers végére, a kételyektől terhes „hogyan fogjuk befejezni” sor többes szám első személyével végérvényesen eggyé válik. Ám ez az azonosulás morális válságot sejtet. Mert a hosszú vers egyik epizódja mégiscsak arról beszél, hogy lehetne tenni, élni másképpen is. Ügy, ahogyan a nagypapa élt, aki élete utolsó vadászatán nem húzta meg a ravaszt, amikor a szépséges ritka madárral, a flamingóval találkozott „pedig jól tudta ha búcsúvadászatán / nem ejt semmit egész életében csúfolni fogják”. Ezzel bizonyos szempontból a falu bolondja szerepét vállalta fel, s tettéért Wilitől, az falu igazi bolondjától kapta meg jutalmát, aki ravatalához élő flamingót hozott neki. „elindultál a flamingók felé / el a bukó napba cápácskám: apu!” - mondja a kisfiú, fölvillantva az apa tettei mögött a nagyapáéval azonos motivációt. Ám néhány sorral később kénytelen hozzátenni: „és te is felzabálod a flamingókat cápácskám / áthemperedsz és elvegyülsz a vérengző nagyvadak között”. Nagyonis kétséges, hogy mindezért járhat-e megbocsátás. Kétséges még akkor is, ha a cápácska- apu egyszer talán az azúrszínű betonba ütközve loccsantja majd szét a fejét. A hangsúly itt az azúron van, a tenger színén, mely Tolnai költészetében régóta a messzeség, a végtelenség és a tisztaság szimbóluma. A megbocsátás lehetősége fölött azonban legfeljebb töprengeni lehet, tenni érte aligha: a cápácskaa-pu messze előreúszott már, visszafordulnia lehetetlen. Úgy vélem, Tolnai korai őszikéinek, fájdalmasan rezignált gyermekverseinek, az önmegszólító verssel való titkos kísérletezésének efféle életérzés áll a háttérben.

647