Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - M. Kiss Sándor: Egy karika a szalámiból (Beszélgetés Kiss-Balázs Eszterrel) (interjú)

„Gondolom azért, mert félt. Bizonyára Önök azt, amit velem, véle is megpróbálták, és szándékosan elkerülte őket.”

„Számított-e rá, hogy be fogjuk hozni?”

„Persze, hogy számítottam rá. Számos embert állítottak rám, minden áldott este állt egy emberük a lakásommal szemközti telefonfülke mellett/előtt, vagy ült a pádon egy államvédelmis és valószínűleg megtelefonálta, hogy mikor érek haza. Tehát bizonyos voltam abban, hogy Önök engem figyelemmel kísérnek.”

És diktálni kezdte a gépírónőnek a trockista szervezkedésről és kémkedésről szóló szabvány jegyzőkönyvet. Közben álltam. „Itt van, írja alá!”

„Nem.”

„Márpedig alá fogja írni!”

Két pofozólegény került az oldalamra. Az íróasztal nagyon furcsán, nem a megszokott módon vijlt elhelyezve. Én álltam a falnál, ahol az íróasztalhoz tartozó széknek kellett volna lennie, a kihallgató az íróasztal másik oldalán ült, bal keze felői nyílott egy ajtó és velem, a fallal szemközt az ablak, az íróasztalhoz képest L alakban írógépasztal és gép támaszkodott a falnak, balkezem felől. Egyik pofozólegény jobbról adott egy pofont, a másik balról. 7 centis sarkú cipő volt rajtam, minden alkalommal meginogtam, mert a cipősarkak nem bírták, és az arcom odacsattant a tenyerükhöz. A kihallgató békésen vacsorázott. És nézte a hatást. Érdekes módon — tizennégy éves koromban, a vakbélműtétem alatt vettem ezt észre először — én tudok fájdalmat egyáltalán nem érezni. Úgyhogy jót szórakoztam a pofozósdi közben, mert csöppet sem fájt, ők pedig egy idő után elkezdtek lihegni. Rájöttem, hogyan kell kétfelől egyensúlyozni, tehát amikor az egyik ütött, picivel mindig odébb léptem, a másik is kénytelen volt eggyel odébb lépni. Sajnos, szememen meglátszott, hogy röhögök magamban.

Fölfogtam én addigra már, hogy milyen rossz taktikának bizonyult az első alkalommal nagyokosnak lenni, hiszen annyival többet kapok, minél okosabb vagyok. Bölcsebb hallgatnom. Kérdezett valamit, egyszerűen végignéztem rajta és hallgattam. Gyerekkori izomgörcs, hogy minél jobban félek, annál inkább vigyorgok — ezt nem tudtam eltitkolni. Legjobban attól féltem, hogy mint amikor anyám megvert, félelmemben bepisiltem, most is mindjárt megesik ez a csúfság. Szerencsére nem következett be.

Közben 7—8 hetes terhes voltam. Elérkeztünk egy olyan fordulathoz, amikor a kihallgató (középtermetű, szabályosan vágott barna hajú és bőrű, vállas fiatalember) elébem tett egy kész jegyzőkönyvet, amelyet egy új valaki hozott át egy másik szobából;

„Magának nem kell csinálnia semmit, csak aláírni, és akkor Maga otthon ka- rácsonyozhat!

„Nem írhatom alá.”

„Mit fog szólni az édesanyja, hogy Maga nincs otthon Karácsony este?”

„Sírni fog szegény.”

„Behozzuk őt is.”

„öt aztán behozhatják, az egy kemény proliasszony, az senkitől sem fél. Itt nem lesz neki semmivel rosszabb, mint otthon, itt legalább nem neki kell főznie.” „És Maga nézni fogja, ahogy az édesanyját pofozzuk?”

„Miért ne, ő is pofozott engem eleget és különben sem szeretem őt. Nem lesz semmi baj, egész nyugodtan tegyék meg.”

„Már itt van a szomszédban az Angyal!”

„Az ő dolga, hogy mit vall, az nem az én számadásom.”

Abban a bizonyos kész jegyzőkönyvben benne volt, hogy Angyal a CIA nevű francia kémszervezetnek működik. A „CIA” tudvalevőleg amerikai. Minden ilyen baki, ami lépten-nyomon adódott, nekem egy csomó új erőt adott.

„Ugye, Maga rendszeresen találkozik deményistákkal?”

Egyetlen deményistával találkoztam rendszeresen (többet tudomásom szerint ’44 után nem ismertem), Perger-Csongor Rózsával (Székesfehérvárott él, sok kitüntetésben részesült), vele egy évfolyamra jártunk az ELTE magyar—történelem sza65