Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - M. Kiss Sándor: Egy karika a szalámiból (Beszélgetés Kiss-Balázs Eszterrel) (interjú)
Ezt az iratot Nehéz-Possony magával vitte, amikor a per kirendelt védőit beidézték az Andrássy út 60-ba, igen, oda, és nem az Igazságügyi Minisztériumba, beterelték őket egy szobába és kifaggatták őket, mivel akarják ügyfeleiket védeni. Nehéz-Possony összefoglalta a védelem főbb pontjait. Ekkor elvették a cipőfűzőjét és a nyakkendőjét, magánzárkában hagyták rohadni négy napig, majd újra megkérdezték, mi a szándéka. „Ezek az emberek beismerő vallomást tettek és fognak tenni, tehát ezek a védekezések nem állják meg a helyüket. Nekünk számtalan ügyvédünk van, akik elvállalják azt a szerepet, amit a Párt érdekében el kell látniok. Tessék választani!” Végül Nehéz-Possony csupán „igazságos” (vagy talán irgalmas?) ítéletet kért. Arról beszélgettek-e, hogy folyt-e vita a kihallgató és Justus között? Beszél- gettek-e Justussal arról, hogy volt-e az előzetes letartóztatásnak, a vizsgálati fogságnak olyan szakasza, amikor csak magyar kézben volt, majd pedig egy másik szakasza, amikor az úgynevezett társas kihallgatási rendszer lépett életbe, tehát amikor egy magyar és egy orosz kérdezte őt? Ezekről a dolgokról Justussal egyáltalán nem beszéltünk. 1949 karácsonya közeledett. Vittem karácsonyi ajándékul egy csöpp Bonzót Justus Évának, aki Edit nővé- rééknél, a Fadrusz uctában nevelkedett, Boér Ferenc húga, Boér Edit is aznap toppant be váratlanul. Anyám még átküldött egy beiglit Györgyi szüleinek. Már a hetvenes trolival mentem haza, amelyet Sztálin 70. születésnapjára helyeztek üzembe. Még fönn voltam Ladomerszkyéknál ajándékot cserélni. Későn este, de még kapuzárás előtt jött értem egy névtelen ávós. Bevittek a 60-ba. 72 órán át tartottak benn. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, mégis meg kell kérnem: ha van ereje hozzá, mondja el ennek a 72 órának a történetét. Csöppet sem nehéz. Mintha csak filmen látnám és nem énvelem történt volna. Ennek a kihallgatásnak a részleteit azonban nem mondtam el senkinek, soha. Bárkit „adóssá” tettem volna vele. Most már mindegy, az érintettek urnában pihennek. Mondja el pontosan, hogyan folyt le a kihallgatás! Idézem a „párbeszédet”: „Ugye, maga fel volt készülve arra, hogy ott találja magát a pincében a Justus mellett?” „Fel voltam készülve.” „Ugye, most már megértette, hogy milyen aljasul félrevezette Magát a Justus?” Részemről mély csend. „Ugye tudja, hogy a Justusnak Magán kívül hány szeretője volt?” Már röhögnöm kellett, mert én Justusnak sohasem voltam a szeretője, noha lehetett úgy két másodpercnyi erotika is abban a szellemi játékban, amit mi egymással folytattunk. Dilettáns szöveg volt. Arra nézve pedig, vajon csalódtam-e emberileg Justusban, egy álmot kell elmondanom Magának most. Akkor láttam ezt az álmot, amikor ő már ült, de még nem zajlott le a tárgyalás. Egy pincében láttam őt, egy végtelenül hosszú asztalon, amelyről kétoldalt spanyol nyújtókerék függött. Besurrantam és elrontottam azt a spanyolkereket, leszedtem őt az asztalról, ölembe vettem a fejét, turkáltam a hajában, nyállal lemostam, ahol véres volt a haja között ... Hihetetlen gyöngédséget és szánalmat éreztem iránta, és az égvilágon semmi olyat, hogy ő engem becsapott volna. Tehát ez az ávós szöveg sem tudott bennem semmilyen húrt megpendíteni. „Ugye tudja, hogy az Angyal az Erdősön keresztül kémkedett?” „Tudom, hogy Erdős a tárgyalásig feljárt Angyalékhoz, utána csak egyszer volt ott és többé soha. Egyetlen egyszer sem, biztosan tudom, hogy nem.” „Miért nem?” 64