Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Sebők Zoltán: A Clochard-ok vacsorája - Wols fotóiról (tanulmány)
SEBÓK ZOLTÁN A Clochard-ok vacsorája WOLS FOTÓIRÓL 1. Wolsnak abban a kellemetlen helyzetben volt osztályrésze, hogy zseninek született. Akármihez kezdett, tehetsége rögtön megmutatkozott: olyan jól hegedült, hogy még a tizenhatodik életévét sem töltötte be, amikor a Drezdai Filharmonikusok zenekarának koncertmesterévé akarták választani, már tizenévesen professzionális szinten foglalkozott zoológiával, geológiával és botanikával, figyelemreméltó etnológiai kutatásokat végzett, érett költőként mutatkozott be, s ahogy az egyébként igencsak megbízhatatlan modem lélektan erre a típusra előrelátja, nagyon-nagyon szerencsétlen volt. Először is azért, mert a lehetőségek sokasága közepette sehogy sem tudott hivatást választani, később pedig azért, mert épp elég érzékeny lélek volt ahhoz, hogy ne tudja ép ésszel elviselni azt a sok megaláztatást, amit a második világháború tartogatott számára. A Franciaországba menekülő német hazátlant 1939-ben internálták, s pusztán a származása elégséges oknak bizonyult ahhoz, hogy meglepően rövid idő alatt testileg és lelkileg egyaránt tönkretegyék. A különféle büntetőtáborokban két dolgot kezdett el professzionális szinten művelni: festett és ivott. Előbb tenyérnyi akvarellek kerültek ki a keze alól, majd amikor rumadagja kezdte meghaladni a napi két litert, mintegy negyven nagy méretű olajkép. Szervezete azonban nem sokáig bírta: 1951-ben, harmincnyolc évesen halt meg. Olajképeiből a párizsi René Drouin Galéria 1947-ben kiállítást rendezett, ami a háborút követő évtized egyik legfényesebb képzőművészeti eseményének bizonyult. A festőtárs, Georges Mathieu többek között a következőket írta róla: »Negyven remekmű, az egyik pusztítóbb, izgatóbb, véresebb mint a másik - egy esemény, mely kétségtelenül a legfontosabb van Gogh óta. Megrendültén jöttem ki a kiállításról, Wols mindent megsemmisített...” S tegyük hozzá, nemcsak Mathieu írt ilyen nagy elragadtatással a kiállításról, hanem Sartre is, aki természetesen az egzisztencializmus képzőművészeti megfelelőjét vélte felfedezni világában, Tapié, aki az ott látottak alapján honosította meg az informel (vagyis formátlanság) elnevezést, és pédául Estienne, aki tasizmusnak (foltfestészet) keresztelte el azt á stílust, amivel Wols alapvetően határozta meg az évtized képzőművészetét. Ezzel a kiállításával Wols egycsapásra a modern művészet szimbolikus figurájává vált: a kritika egyre inkább az „elátkozott művész” kései prototípusát látta benne, aki Európa friss sebeit nem ábrázolta, hanem minden megfontolás és csinosítgatás nélkül a saját leikéből hordta ki - miközben nemcsak a forma veszítette el nála létjogosultságát, hanem magát a festészeti anyagot is végzetes támadás érte. A festő korai halála azután már csak felgyorsította azt a folyamatot, melynek során a sors és az életmű együttesen vált legendává, s szilárdult a „szenvedő művész” romantikából átmentett modern mítoszává. Mint tudjuk, a mítosznak - legyen az akár archaikus, akár modem - nem erőssége az árnyalás, az összkép egyöntetűségét elhomályosító részletek aprólékos kidolgozása. 590
