Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Sebők Zoltán: A Clochard-ok vacsorája - Wols fotóiról (tanulmány)
A mítosz épp annak köszönheti átütő erejét és népszerűségét, hogy a bonyodalmakat leegyszerűsíti, a jellemző tulajdonságokat állandósítja, a zavaró epizódokat pedig egyszerűen kiveti magából. Azt hiszem, valami ilyesmiről van szó Wols esetében is. Életútját szinte lépésről-lépésre feldolgozták, intellektuális kapcsolatait részletesen foltérképezték, korai rajzainak hatástörténetét hajszálpontosan kimutatták, festményeit a röntgenképektől kezdve az atombomba-robbanásig minden lehetséges és lehetetlen dologgal összefüggésbe hozták, egy mozzanat azonban egészen a hetvenes évek közepéig szinte teljesen elkerülte a műtörténészek figyelmét: az, hogy Wols több mint tíz éven át hivatásos fényképész volt Párizsban. Maga a tény az életrajzokból természetesen nem maradhatott ki, néhány fényképpel egyik-másik kiállításán afféle ráadásképpen azért lehetett találkozni, de annál meglepőbb, hogy 1976-ig senki sem érzett indíttatást a teljes fotóopusz felkutatására. A dolog furcsaságát csak növeli, hogy Wols a szakma fortélyait a kor legelőkelőbb intézményeinek egyikében, a híres Bauhausban sajátította el, mestere nem kisebb egyéniség volt mint Moholy-Nagy László, egy évtizedes párizsi fotográfuskodása pedig egyáltalán nem mondható sikertelennek: a harmincas években vezető fotóművészeti folyóiratok közölték munkáit, önálló fényképkiállítása volt Párizsban és rangos nemzetközi megbízásokat is kapott. Ezek után szinte érthetetlennek látszik, miért kellett a halálától számítva negyed évszázadnak eltelnie ahhoz, hogy valaki érdemben odafigyeljen az életműnek erre az eleve sokat ígérő szegmentumára is. Pedig a válasz bizonyára egyszerű: Mért, mert nem illik bele a róla kialakított mítoszba, a „szenvedő művész” mítoszába. Mert ki lehet „szenvedő művész”? E romantikus eredetű fogalomba beleférhet a hányatott sorsú költő, a szerencsétlen zeneszerző, vagy az üldözött festő, de hogy egy sikeres fényképészt „szenvedő művésznek” lehessen nevezni, az teljesen kizárt dolog. Ez a mozzanat tehát nem illett bele a mítoszba, tehát a mítosz természetéből következően nem is került bele. Amikor Volker Kahmen 1976-ban Wols húgától, Elfriede Schulze-Battmanntól, a fennmaradt fotók iránt érdeklődött, egy kupac negatív került elő, amit minden bizonnyal még senki sem látott. Beleértve Wols húgát is, aki huszonöt éven át őrizte őket, anélkül, hogy bármiféle figyelmet fordított volna rájuk. Elfriede Schulze-Batt- mannt, aki mellesleg művészettörténész, a legkevésbé sem érdekelte legendás hírű bátyja még fölfedezetlen fotográfusi tevékenysége! Volker Kahmen és Georg Heusch a rendkívül rossz állapotban levő negatívok használható részét szakszerűen kinagyították és a fotótörténet egyik legizgalmasabb, egyúttal legtalányosabb epizódját hozták elő a sötétkamrából. Miután a „szenvedő művész” mítoszát időközben - különösen a hetvenes évektől errefelé - teljesen kiszorította a szalonművész kortárs valósága, semmi akadálya sem maradt annak, hogy az anyag bejárja a világot, s hogy egy része még Belgrádba is eljusson. 2. Wols fotói előtt a nézőnek először is egy bizsergető érzéssel kell megküzdenie, ami nem független Roland Barthes egyik furcsa észrevételétől. A francia esszéista Napóleon legfiatalabb öccsének fényképe előtt azon döbbent meg, hogy „a képen látható szemek még látták a Császárt”. Ha Barthes ezen megdöbbenhetett, akkor nekünk méginkább okunk van megdöbbenni azon, hogy amit látunk, azt a képek alkotója, maga Wols így nem látta. Pontosabban fogalmazva, Wolsnak csak a leendő fotók ábrázoltjait volt alkalma látni, s nem magukat a fényképeket Óévén, hogy a nagyításra csak halála után negyed századdal kerülhetett sor). A pontosításra azért volt szükség, mert épp Barthes volt az, aki a Világoskamra című könyvében ezt a lényeges különbséget igyekezett elmosni. A következőket íija: „A fénykép mindig láthatatlan; bármit mutat is, bárhogyan, soha nem a fényképet látjuk. Az ábrázolt tehát összenő a fényképpel”. Hogy ez még véletlenül sincs így, arra Wols esete nagyon jó példa. 591
