Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Kőrössi P. József: Nem a versem volt rég, hanem a naplemente - Beszélgetés Cselényi Bélával, 1989 nyár derekán (interjú)

Amennyiben most olyan országban élünk, ahol ezek a problémák másképpen vetőd­tek fel, kiderült, hogy a mi ezotermizmusunk mások számára mennyire hozzáférhe­tő. Bár nekem nem tetszik az, hogy az objektív mérce kívülálló legyen. Ehhez nem tudok hozzászólni, mindenesetre úgy érzem, hogy a szubjektivizmuson sokkal na­gyobb hangsúly van, mint az objektív világ ábrázolásán. Én például nem szeretem a reneszánsz művészetet, mert csak az objektív világnak a vetületét akarja ábrázol­ni, és teljesen valósághű, míg előtte is utána is a művészi szubjektum ragadja el az embert a barlangrajzoktól a nonfiguratív művészetig. Úgy éreztem, hogy ha amit lét­rehozok nem fogyasztható, az nem azért van, mert csak én értem, hanem mert a té­mamegragadás érdektelen. Akkor! Akkor és annál a konkrét esetnél. Fontos-e számodra az élmény, hogy verset írhass? Azt hiszem igen, mert sokszor jelenítettem meg elemi erejű élményeket, mint a ha­lál, szerelem. Hogy mondjam... Legnagyobb budapesti élményem egy Tahiti-tánc-est­hez kötődik, arról több verset írtam. - Nem rég amikor mentem haza holtan talál­tam valakit a lépcsőház kapuja előtt. Még levegő után kapkodott, amikor felhívtam a mentőt, de már késő volt mire kiértek. A férfi harmincnégy éves volt, akárcsak én. Hajlok rá, hogy figyelmeztetésként értelmezzem. Amikor fölé hajoltam megkér­deztem tőle: Uram! jól érzi magát? Arra gondoltam, hogy részeg vagy éppen túl van egy epilepsziás görcsön. Ó már semmit sem érzékelhetett, már kómában volt, legfel­jebb a reflexei működtek. Akkor arra gondoltam: milyen iszonyatos, ha netalán még a tudata befogadja ezeket a nagyon buta és közhelyes szavakat, akkor tovább viszi az éterbe, és ezek visszhangosodnak benne még egy darabig, és az én szavaim jelen­tik számára az utolsó benyomást. Számára én vagyok a végzet embere. Milyen fur­csa dolog: egyáltalán nem akartam halál lenni, de abban a pillanatban én voltam az, és elgondoltam, hogy ha hallja, amit mondok, akkor az én szavaim számára a halál szavai. Ez volt számomra borzasztó, meg a tehetetlenség. Nem tudtam elsőse­gélyben részesíteni. Voltak ott még. Senki sem tudott rajta segíteni. Nem érzed azt, hogy kevesebb impulzus ér, mint korábban? Ha igen, akkor hála Istennek, azt mondanám. Épp ezzel akartam folytatni? Nem menekülsz-e az impulzusok elől? Nem hárí­tod-e el az impulzusokat? Lehet. Mindenesetre tizenegy évvel ezelőtt, amikor ide érkeztem Magyarországra tu­ristaként, akkor úgy éreztem, rengeteg információ ér, sokszor zavart is. Például az első időszakban nem is igen tudtam aludni annyira foglalkoztattak ezek a problé­mák. Most valamennyire megszoktam, hogy együttéljek ezzel a világgal, de nem ve­szek részt benne. Ha most elkezdenék utazgatni, nem vallana jóízlésre. Rögtön azok­ra gondolnék, akik otthon még nagyobb kedvet éreztek az utazgatásra, mint én, de nekik ott nincs meg ez a lehetőségük. Nagyon kevés elérhető számomra a világból. Ellentmondásos a személyiségem. Áhítom a szabadságot, de a megvalósult szabad­ságtól visszarettenek. És mindig ilyen voltam. Szentnek érzem a szabadságot: nem fogyasztani, csak látni, létrehozni akarom. Az a tapasztalatom, hogy amikor nem próbálod megalkotni, kitalálni, kispeku­lálni a veset, amikor nem racionalizálod meg a gondolatot, akkor jó a versed. Amikor megracionalizálod, szájbarágós, didaktikus lesz. Azt hiszem igazad van, de itt egy bizonyos fokú elvonatkoztatásra, egy bizonyos fo­kú stilizálásra tenném a hangsúlyt. Egy golyó gurul - egy ilyen tőmondatot hogy megfogalmazzak bizonyos szűrőt kell alkalmaznom. Ez már művészi munka is. Na 585

Next

/
Thumbnails
Contents