Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Kőrössi P. József: Nem a versem volt rég, hanem a naplemente - Beszélgetés Cselényi Bélával, 1989 nyár derekán (interjú)

előttem, amit eddig is ismertem, többnyire köteteidből és kézirataidból. Ugyanaz, de mégis sokkal gazdagabban, színesebben. Kitárulkozott a formavilágod, sokkal inkább, mint azelőtt bármikor, és emberileg, barátilag is egyre közelebb éreztelek magamhoz. Az ember olvas egy költőt, és egyszer csak azt érzi: barátra talált. Persze, nálunk ez régebbi keletű barátkozás, de nem folyamatos, intenzív. És most a verseid által megint aktívvá vált a barátságunk. Közelebbről ismerhettem meg újra azt a közeget, azt a világot, amiből te és legjobb verseid kinőttek. Nagyon örülök, hogy így történt. Mégis: az, hogy a félelem így belémköltözött és előjöhetett a találkozás első pillanataiban is, szóval ez mégiscsak jelent valamit. Mert attól féltem, hogy lassan te is létre hozod a magad zárvány-költészetét, mint sok költő társunk, barátunk és kortársunk. Egy zárvány költészetet, amely végzetesen halad önmaga felé. És csakis önmaga felé. Önmaga lehetőségeinek a tökéletes kitöltése felé, és sem útközben, sem később már sohasem képes megújulni, nincsenek és nem is lehetnek leágazásai, mert a leágazás útjait is elvágja, elsorvasztja ez az abszolút sterilitás. Mint az a vasút, amelyről nincs letérés, nincs leágazás, csak előre nyomulás van. Fölszállsz a szerelvényre az egyik végállomáson és eljutsz a másikig, ahol, ha megint felszállsz csak és csakis odajuthatsz, ahol eredetileg szálltál fel. Ez az út már csak önmagát ismétli, és önmagában fordul állandóan vissza. Vannak bizonyos jelek, amelyek miatt nem volt oktalan a félelmem, éspedig: féltem például attól, hogy élményekben lényegesen szegényebb az a világ, amiben újabban élsz. Kérdés volt számomra, hogy ér-e annyi impulzus, amennyi a költői létedhez és költészeted állandó frissítéséhez, megújításához szükséges? A változás az életedben, az áttelepülés nem okoz-e bénító traumát? Rendkívül érzékeny embernek ismerlek, akiben egy-egy ilyen trauma könnyen beléfojt- hatja a szót.

Hogy mennyire izolált a költészetem az egy kérdés, és más kérdés az, hogy az átte- lepülésem traumáját 90%-ban enyhíti az a tény, hogy a szüleimmel együtt jöttem, a bátyám már itt lakott, és jelen pillanatban a nagymamám is itt van velünk, éppen hosszabbítja a tartózkodási engedélyét. A kérdés úgy vetődik fel hovatovább, hogy ki marad otthon?! Ha személyek is idekötnek, ha az egzisztenciális biztonság is ideköt... Megmondom, hogy azóta honvágyam még nem volt csak álmomban. Nyitha- tok-e itt egy zárójelet?

Igen. Persze.

Azt álmodtam, hogy Budapesten elmentem egy nagykövetségre, valamilyen kolozsvári külképviselethez és a kirakatban fényképek álltak, régi fekete-fehér kolozsvári képek, és ahogy jobban megnézem, hogy egy, a gyermekkori lakásunkról készült fénykép is ott van: én ülök a küszöbön három évesen. Saját gyermekkorom nagykövetségét látogattam meg. Ilyen értelemben a nosztalgikus típusú honvágy jelentkezett, de csak álmomban. Viszont az iszonyatos, az elembertelenítő elidegenedettségnek a fokát nem éreztem az áttelepülésünk óta. Először is, mert egy nyomorgó országot hagytam ott, másrészt, ahogy mondtam: mindenki itt van. Tehát trauma nem volt, ha igen, elég enyhe fokú. Inkább bizonyos fajta jóllakottság érzése kerített hatalmába, hogy feloldódott egy ötéves utazási láz, és még nem jutott a tudatomig, hogy ennek az utazási láznak vége, és tovább kell lépni. Másfél éve élek Budapesten, de még mindig nincs magyarországi tudatom. Még mindig kolozsvári normák szerint élek. Úgy érzem: nem is baj, mert szigorúbb elvárás szerint élni mindig jobb, mint napi igényekkel. A másik része a kérdésnek ugye arra vonatkozott, hogy mennyire hermetikus a világom, mennyire hozzáférhető mások számára? Azt hiszem el kell jutni egy átmeneti fokozatig, az ezoterikus költészetig. Mintha valaki azt írta volna, bár nem olvastam, csak hallottam, hogy az én költészetem a kisvárosi ezoterikus költészethez sorolható. Na most mindaddig, amíg egymás között éltünk, hasonló csillagzatban láttuk meg a problémákat mi is, akkor félszavakból értettük egymást.

584