Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kőrössi P. József: Nem a versem volt rég, hanem a naplemente - Beszélgetés Cselényi Bélával, 1989 nyár derekán (interjú)
Vannak-e olyan érzelmek, indulatok, amelyekről tudod, hogy közelebb visznek a versíráshoz. A már említett három tényező: valamely kellemes esemény várása, a szerelem, és a társadalmi felháborodás. Ez a három mozgatórugó, ami engem a tétlenségből kimozdít. Társadalmi felháborodást mondasz és ezalatt én politizálást is értek. Versben megfogalmazott politikumot válthat ki ez a felháborodás, de a te verseidben - én legalábbis úgy látom - nem politizálsz. Vagy mégis? Nem úgy politizálok, ahogy ma divatos. Egy összemberi érzésről van szó. Az is politika, hogy egyenruhába kényszerítettek, egyenáramosították a gondolkodásunkat, és csak most ébredünk fel ebből a hipnózisból. És fáj a fejünk és ég a fülünk. Számomra sokkal jobban meghatározza a világnézeti hovatartozást az összemberi vagy nemzedéki gondolkodás. A nemzetiségi, nemzeti történelmi hovatartozás kérdése is nagyon fontos, de úgy érzem, hogy nem múzeológusok vagyunk, hanem hús-vér valóságnak kell lennünk, és a mi egyetemes problémánk nem különbözhet túl sokban egy francia ember problémájától, vagy ha igen, az baj. Tehát úgy érzem, amitől 1968- ban egy párizsi diák felháborodott, attól én ma, 1989-ben is felháborodok. Úgy gondolom, hogy a mi partikuláris szempontunk nem homályosíthatja el századunk legnagyobb eszmei ébredését a hatvanas évek ébredését, eszmei újjászületését az ősközösség revideálását: hogy nincs „primitív" eszme, csak eredeti van... Mennyire fogadnak el téged? Hogyan fogadják el a személyedet, és hogyan a költészetedet? Szakadék van aközött, ahogy írok, és amilyen ember vagyok. Dúsa Ödön, aki Svédországban élő, kolozsvári amatőr színész, de inkább már profinak mondanám, többször szavalt a verseimből Kolozsváron, Budapesten meg Stokholmban is. Dúsa fantáziát és szellemet talált a verseimben, de amikor megjelentem a kolozsvári Vasasklubban és nem öltöztem divatosan, nem használtam azt a zsargont, amit ők, nehezen oldódtam a társaságukban, akkor mint hogyha csalódtak volna. Nem vagyok jó társaslény. Lehet, hogy a verseimmel félrevezetem az embereket. Verseimből nem derül ki, hogy unalmas ember vagyok. Azt veszem észre, hogy írásaim legjobban az egyetemi ifjúság köreiben hatnak. A negyvenöt év alatti korosztály, úgy látom, teljesen a magáénak vallja a verselésemet, anélkül, hogy meg tudná határozni miért is. Viszont az akadémikus műveltségű, a pozitivista adatgyűjtögető, a csak nemzeti értékekben gondolkodó és a nemzeti méltóságot nagy felelőséggel érző embereknek nincs idejük a magánéleti líra értékeléseire, mert az ő gondjaik kollektív természetűek, és közvetlen reakciói a konkrét valóságnak. Nincs sok esélyem ilyen emberek közül olvasókat toborozni. Kikkel érzel rokonságot? Költőit és magánemberit? Úgy érzem, Ladik Katalin, Tolnai Ottó költészete áll hozzám közel. Magyarországon azt hiszem Petri Györgyöt említhetem. Említettem, hogy Szőcs Géza magánéleti líráját szeretem. A világirodalmi kitekintésem nem jöhet számításba, mert úgy érzem, annyira eltér egy nyugati költő életformája az enyémtől, hogy közös vonás gongjaink, kultúrgondjaink tekintetében aligha lehetséges. Azt hiszem, hogy klasszikusaim közül Lao ce-t szeretem a legjobban. Meg kell neked mondjam, hogy most, amikor nekikezdtem hét év versanyagának, amikor hozzáláttam az olvasáshoz éreztem valami félelmet. Az elmúlt években csak ritkán olvashattam tőled verset, és most attól féltem, hogy már steril, számomra már nem követhető, egy tőlem már idegen verseléssel fogok találkozni. Attól tartottam, hogy követhetetlen lesz a lírád még számomra is, aki többé-ke- vésbé szinkronban volt, van azzal, ami benned, körülötted történik vagy történhet. Gyorsan mondom: szerencsére nem ez történt. Ugyanaz a költészet tárult ki 583
