Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kőrössi P. József: Nem a versem volt rég, hanem a naplemente - Beszélgetés Cselényi Bélával, 1989 nyár derekán (interjú)
Béla! hét év anyagából válogattam ki készülő köteted, az Üzennek a falmikulások verseit. A kötet 1990-ben jelenik meg. Te sokszor azért kerülsz nehéz helyzetbe, mert képtelen vagy magad eldönteni: mi az, ami publikálásra érdemes, mi az, ami silányabb, mi az, ami a legautentikusabban képvisel téged. Hogyan veszítetted el a kontrollt, azt, amivel az emberek nagyobbik része általában rendelkezik. Azt hiszem soha nem volt meg bennem a szigorú kontrollra való törekvés. Egy nagy- formátumú füzetbe írok és folyamatosan. Minden egyes versemet lehetőleg megtartom, csak ha végképp csapnivalónak érzem, érvénytelenítem. Áthúzom, de otthagyom a stószban. A publikáció, mint ötlet a bátyámtól eredt még tizennyolc éves koromban. Ő vállalta el, hogy ide-oda küldjön ilyen-olyan írásaimból. Csak jóval később szereztem magamnak annyi önállóságot, hogy mondjuk irodalomköri felolvasásokra saját magam is válogassak. Nem biztos, hogy jól tettem, öt vagy hat évvel ezelőtt a bátyám áttelepedett ide, Magyarországra, attól kezdve az ő szelekciójára nem bízhattam magam. Ezután fordult elő először, hogy olyan szerkesztőségből, ahonnan addig, tíz évig soha, ekkor már visszaküldözgették az írásaimat. Továbbra is mások szelektálására bízom a verseimet. Sokszor elragadnak az érzelmek, néhányszor a konkrét tény vonzatúban maradok, és rá kell döbbennem, hogy nem a versem volt szép, hanem a naplemente. Fontos neked, hogy mennyit írsz? Fontos, mert, ha keveset írok kudarcélményem van, és a kudarcélmény semmilyen ihletnek nem kedvez. Azt hiszem, az a legjobb, ha a verseim a naplójegyzeteimet szaggatott vonalakkal követik. Nem folyamatosan, hanem a lelki fejlődésem vagy visszafejlődésem egy-egy stációját megörökítve. Azt szeretem, hogy amikor lapozgatom a kéziratokat a verseim mögött érzem az ihletettség hangulatát is. Sőt, a konkrét, valós tényeket is, amelyeket a vers csak számomra tartalmaz. Ha egy kevésbé ihletett állapotban írt verset olvasok, bizonyos távolságból már nem tudom felidézni a versírás mellékkörülményeit, az alkotás perceinek hangulatát. Ma hogyan írsz? Napi nyolc órát a munkahelyemen dolgozom, ezért arra vagyok kényszerülve, hogy az ihletre hagyatkozzak. Az ihletet kicsiholni magamból csak hétvégeken tudom. Máskülönben, ha nem jön elragadtatás, nem ülök le írni. Korábban úgy fogalmaztál: *írnom kell". Miért kell írnod? Ha nem lennék író, semmi nem lennék. Az írás a4ja meg számomra az emberi méltóságot. Ha nem írok az olyan, mint amikor a vasöntő nem önt vasat. Amúgy is éri olyan vád az értelmiséget, hogy csak nagyzol, miközben a munkás dolgozik. Ügy érzem, hogy egy terméketlen író, és egy munkakerülő között nagyon kicsi a különbség. Kell írnom, hogy kifejezzem önmagamat, hogy igazolva lássam: vívódásaim nem feneketlen béketűrésem kútjában csobbannak, hanem valóban kikristályosodik valami bennem a rám nehezdő terhekből. Valami kézzelfogható, ami mások számára észrevehető, esetleg éppen hasznos. Ezért kell írnom. Egyszer arra a kérdésemre, hogy mi késztetne az írás abbahagyására, azt válaszoltad: két esetben hagynád abba, egyszer akkor, ha megállapítanák az orvosok, hogy ártalmas az egészségedre, megrövidíti az életedet vagy pedig, ha kiderülne: nem te vagy a legjobb. Ezt most hogy gondolod? Az első okot ma is vállalnám, egy megjegyzéssel, hogy ha elhitetnék velem, hogy hallgatva tovább élek, ez olyan feszültséget keltene bennem, hogy az orvosok is előbb- utóbb jobb belátásra térnének. Másodszor pedig szóba került, ugye... Úgy érzem, hogy, ha saját csárdámban is, ami hát kis csárda, ha ott is lenne egy nálam jobb dudás, nagy kudarc lenne a számomra. 582
