Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kőrössi P. József: Nem a versem volt rég, hanem a naplemente - Beszélgetés Cselényi Bélával, 1989 nyár derekán (interjú)
vett egy fejfájás csillapítót és a kezében szétporladt, szétesett a gyógyszer. Láttam, hogy szétesik. Azért nem értem, mert ha tűzhely platnijára teszem, akkor hőhatásra nem esik szét. Kipróbáltad? Nem. Egyszer ki kell próbálnom. Mindenesetre nagyon furcsa volt. Tudom, hogy ha alabástromgyöngyöt fogott valaki a kezében, és valamire erősen gondolt, ő átvette a gyöngyöt és kitalálta a gondolatait. 1963 újév napján megjósolta, hogy Kennedyt megölik... Egy alkalommal pedig, amikor náluk voltunk, valamilyen csengetésszerűt hallottam, és akkor azt mondta: meg van hűlve, és azért csengett a feje... Szilágyi, a könyves ember, koldusszegény volt és néhányan neki adogatták el a könyveiket. Ó megvette és tovább adta. Apámnak abban az időben aránylag volt pénze. Egyetemi tanár volt, sőt egy időben dékán is a Bolyai egyetem történelem szakán. Három könyves ember is járt hozzánk. Egyszer valamilyen füzetkéket valamiért apám nem akart megvenni ettől a Szilágyitól, mire ő azt mondta az apámnak, hogy miféle dolog ez, mikor van, aki meg se nézi, csak úgy megveszi zsákostól. A hi- pikről, akkor még hallani se lehetett, de neki nagyon hosszú tincsei voltak. Lógott a bajusza, és hideg évszakokban jégcsap volt az orrán. Foltos kabátban járt. Egyszer apám látta, hogy kenyeret vesz - abban az időben éppen jegy nélkül lehetett kenyérhez jutni Kolozsváron - és a kenyeret a kirakat párkányára tette, amíg várta az autóbuszt. Igénytelen ember volt ez a Szilágyi, de értelmes ember hírében állt, csak elitta az eszét. Egyszer érces hangján azt mondta: „Azt hiszem dékán úr - ugyanis régi rangján szólította apámat - azt hiszem dékán úr meggazdagszom. Valami 800 lejes csontbuddhákat találtam a padláson.” A Brassai utcai házunk sarokház volt, a valamikori nyomda, illetve a valamikori kupleráj-sor utcájának a találkozásánál. Központi lakás volt ez. A Brassai utca a Kossuth Lajos utcával, a mai Lenin úttal párhuzamos. Közel volt a Kis-Szamos, a tűzoltótorony és az unitárius templom. Azt mondják, hogy Kolozsvár az unitáriusok Rómája. A környéken kevés gyermek volt. Úgy veszem ki a szavaidból, hogy te ráadásul még belvárosi gyerek is voltál. Belvárosi gyermek voltam, igen. Arasznyi udvarunk volt. Egy dombormű a vérszerződést kötő hét vezér alakját ábrázolta az udvarunkban. Egy nagy lépcsőfokon lehetett hozzánk bejutni. Két ajtón kellett átmenni ehhez, az egyik egy málladozó, viharvert külső kapu, a másik egy agyonkoptatott fehér «ytó késnyomokkal, mert a bátyámmal kést dobáltunk belé. A konyha egy gyulafehérvári orvosnak, a lakás tulajdonosának volt a röntgen szobája. Ó akkor Gyulafehérváron lakott. Fehér ablaktámlákkal volt elsötétíthető a konyhánk. Apám valamikor egy csomó antik bútort vásárolt egy bizonyos Nemes Saroltától, akinek meg kellett szabadulnia maradék vagyonától, amit még nem koboztak el tőle. így én antik bútorok között nőttem fel. Ezek a gyermekméretekhez képest templom-magas pohárszékek, vitrinek, háromfiókosok határozták meg az életterünket. A humorunkat is meghatározták, mert a pohárszékről a bátyámmal egy rökaméra ugrottunk és azt kiáltottuk... Ide még előtte el kell mondanom, hogy Magyardecsében, anyai nagyszüleinknél amikor megdöglött a kutya egy kótyagos parasztasszony azt mondta: „Jaj, tisztele- tes asszony, úgy élveztük, ahogy kínlódott”. Ezen mi, gyermekek jót kacagtunk és amikor a lakásban a pohárszékről a rökamére ugráltunk egy darabig mozdulatlanul maradtunk és azt mondtuk: úgy élveztük, úgy kínlódott. Ezt ismételgettük. Hét éves koromban szerettem volna falusi lenni. Nagyszüleim lakásában volt egy írógép a harmincas évekből, én azt annyira szerettem, hogy amikor letért a busz és kanyarodott Magyardécse felé azt mondtam: „Közeledünk az írógéphez”. A nagyapám református lelkész volt. A falu patikáját is ő vezette. Éjszaka jöttek a falusiak ilyen-olyan „gombokért”. Például a „fejfájástól való gomb” volt az antdneuralgica, a „tyúkgomb” meg 577
