Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - M. Kiss Sándor: Egy karika a szalámiból (Beszélgetés Kiss-Balázs Eszterrel) (interjú)

Abban az értelemben, hogy a forradalmat tovább kell vinni, Justusnak nagyobb volt a realitásérzéke. Trockistának nevezték, mert olvasta Trockij írásait és nem adózott tisztelettel Sztálinnak. Azonkívül trockistának nevezték amiatt, mert amikor Sztálin — miután már kiirtotta népét — meghirdette a népfrontpolitikát, Justus nem hitt annak sikerében. Szerinte ennek Magyarországon nem volt osztályalapja, mert nem létezett demokratikus polgárság.

Negyven év távolából visszatekintve, 1948-ban ön trockistának tartotta magát?

Kern. Nem tartottam magam —istának, és máig változatlan, nem mostanról visszavetített, hanem ’48 márciusa óta kialakult meggyőződésem, hogy gondolkodó ember nem dobozolható. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy kapcsolatunk Papp-Koleszár- ral ellehetetlenült. Annyit azonban föltétlenül hozzá kell fűznöm, hogy a klasszikus szociáldemokratákat langyosaknak minősítettük, tőlük magunkat elhatároltuk és úgy láttuk: a társadalmi forradalom — éppen a mi tájainkon uralkodó osztályok merevsége miatt — elkerülhetetlen. Jóval később, Kistarcsán, ahol annyi idő jutott a gondolkodásra, értettem csak meg, hogy a klasszikus szociáldemokrata politikának ott volt és van mindmáig talaja, ahol elegendő többletérték termelődik, amelyet lehetséges igazságosabban elosztani.

Lehet úgy mondani, hogy jó néhány embert azok közül, akiket valamilyen oknál fogva Magyarországon trockistának könyveltek el, sokkal inkább személyes barátság, személyes érzelmi kapcsolat fűzött össze, semmint valami ideológiai?

Igen. A személyes vonzalmak gondolati tartalommal is telítődtek. De azt hiszem, minden embernek veleszületett és gyógyíthatatlan tulajdonsága az, hogy a másoktól tanult gondolatokat a maga módján emészti meg.

Világos. Térjünk vissza oda, hogy beleverik a fejét az írógépbe, és ebből rájön,

hogy hol van.

Megkérdezték, mikor láttam Salát. Csak ekkor kapcsoltam, hogy kire megy ki a játék. Justusra. Vele egy kis társaságban szombatonként találkoztunk. Ennek előzménye az, hogy Justusnak a negyvenes évek elejétől kezdve mindaddig, amíg el nem vitték Borba, volt egy teljesen titkos és szűkkörű szemináriuma (1944. március 18- án este tőlük, a Keleti Károly utcából mentünk a Vígszínházba a Warrenné mesterségét megnézni Ladomerszkyvel a főszerepben). Ezekbe a szemináriumokba 1942- ben kapcsolódtam be. Vörös (Gábori) Gyurka járt oda, Egri Gyurka, amíg be nem vonult munkaszolgálatra, az ő menyasszonya, Steiner Vera, továbbá Klein Éva, végül Rédecsy Rózsi, aki 3—4 éve halt meg. Itt teszek egy jellemző kitérőt. Rédecsy Rózsit 1949 legelején vitték be az ÁVÓ-ra azért, hogy tanúsítsa: Justus rendőrspicli volt. Amikor érte mentek, kétéves kislányának 40°-os láza volt. Rózsi a vallomást nem írta alá. De mire kiengedték, három nap múlva, a gyermek agyhártyagyulladásban meghalt.

A felszabadulás után Justusnak természetesen volt egy népes szemináriuma a Szociáldemokrata Párt központjában, amit elég gyakran látogattam. Soha másról nem volt szó, mint a klasszikus marxizmusról, ami azonban a Kommunista Párt magyarországi legalitásba lépése óta féllegálisnak számított, mert a klasszikus marxizmus minden tanítása, egész gondolkodásmódja szöges ellentétben állt az uralkodó prakticizmussal. A bolsevikok tehát mindig ferde szemmel néztek azokra, akik a Justus-szemináriumokat hallgatták. Mindig két-háromszáz ember szorongott egy leg- fönnebb ötven fős teremben négy-négy és fél óra hosszat. Justus mindig halkan, udvariasan beszélt, civilizáltan fűzte a mondatait, nyomdakész gondolatokat formált, csakis azt ejtette ki a száján, amit őszintén hitt, de mindig a helyzet szülte, frissen szikrázó megfogalmazásban. Közös áramkörbe vonta hallgatóságát. Volt ugyan egy jellegzetes, kissé kacér mozdulata, mégsem volt teátrális. Nem szónok volt, hanem előadó, aki meggyőzni óhajt.

57