Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - M. Kiss Sándor: Egy karika a szalámiból (Beszélgetés Kiss-Balázs Eszterrel) (interjú)
Ezeknek a legális szemináriumoknak az idején volt-e Önöknek tudomása arról, hogy a Justus-híveket — akik elvbarátokból és rajongókból tevődtek össze (legalább 4—5 emberrel beszéltem, aki negyedszázaddal Justus halála után, ma is „Justus legkedvesebb tanítványá”-nak vallja magát. Ebben benne van a plátói vagy másfajta, de máig élő szerelem) — tehát a rajongóknak ezt a körét az Államvédelmi Hatóság már akkor szemmel tartotta? Persze, hogy tudtuk ezt. És nem féltek? Nem. És miért nem féltek? Hát... egyrészt mert fiatalok voltunk, a magam részéről kifejezetten merész ... félelmet csak ez után a ’48-as ávó-tapasztalat után éreztem először. ’44-ben részt vettem fegyveres akciókban, némely veszedelmekben, például vittem fegyverekkel leli bőröndöt át a Lánchídon, és nem ismertem semmiféle félelmet. Szinte nyomoréknak tartottam magam, hogy hiányzik belőlem ez az érzés. Aztán alaposan megismertem. De menjünk tovább az eredeti nyomon. Amikor a Szociáldemokrata Pártot lenyelték — akkor is annak éreztem, nem utólagos átfogalmazás —, de az egyesülést kimondó kongresszus még nem zajott le, tehát 1948 május elején sétáltunk Vándor Györgyivel az Aréna úton (ma Dózsa György útnak hívják), és vagy neki jutott az eszébe, vagy nekem, hogy valami módon topábbra is együtt kellene tartani gondolkodó embereket és Justust. Györgyi beszélte meg a továbbiakat Justusszal. Értelmiségieket akartunk meghívni: Angyal Lászlót, Ladomerszky Margitot, Böszörményi Nagy Bélát, Egri Istvánt, Schalk Lászlót, Bokros-Biermannt. Az első két-három alkalommal az én Baross tér 17. szám alatti lakásomban találkoztunk. Két egymásba nyíló szoba, WC van, fürdőszoba nincs. Anyám nem állhatta a látogatókat. Úgyhogy a későbbiekben már Angyal és Ladomerszky lakásán jöttünk össze a Személynök (ma Balassi Bálint) utca 25-ben. Számomra maga a lakásuk is óriási élményt jelentett, a mennyezetig érő könyvespolcokkal, a biedermeyer bútorokkal, a három szoba cselédszobával. .. Első látásra beleszerettem Angyal László édesanyjába, ebbe a csadálatos, apró porcelánfigurába, akinek minden vágya az volt, hogy jegeskávét igyék majd a barátnőivel a Gerbeaud-ban a 90. születésnapján... sajnos, tíz nappal előtte meghalt. Angyal László a maga 1,80 m-es termetével, nemes fejével, holdszerű lényével, hegedűs kezének vonalával, hangjának árnyalatával a kultúra olyan világát testesítette meg, aminek a küszöbét nem léptem át soha korábban. Látásból ismertem mindkettejüket még a negyvenes évek elejéről. Ladomerszkyt öröktől fogva otthonosnak éreztem, művészetétől függetlenül, mert ő volt a kenyér, a föld, a természet, Laci pedig minden, ami elvont. Úgyhogy ezek a találkozások meghatározták egész későbbi sorsomat. Meghívtunk négy fiatalembert is: Szántó Istvánt, Paulus Alajost és Pataki Dénesi, a negyediknek a nevére nem emlékszem. Önök ezt a kört, amit Justus vezetett és ahol szombatonként megbeszélték a dolgokat, legális vagy illegális körnek tekintették? Volt-e ott arról szó, hogy a magyar politika az egyesülés után nem a legjobb irányban halad és hogy valamiféle alternatívát kellene itt a továbbiak szempontjából kigondolni? Ez hármas kérdés volt. Az a fogalom, hogy „legális” meg „illegális” nem alakult még ki bennünk. Nem létezett számunkra ez a kategória. Nem tudtam arról, hogy gyülekezési tilalom állna fenn. Mi baja lehetne a rendszernek attól, hogy szombat 58
