Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
ben lévő fogláromat megszólítottam: „Montja, meddig leszek én itt, hiszen már a századik napja vagyok a vendégük?” Azt válaszolta: „Az is valami, de van itt olyan, aki már egy éve az én vendégem.” Kora délután Jóskát ismét kivitték a zárkából, s csak pár óra múlva tért vissza. Ujjlenyomat-felvételen volt, lefényképezték a bűnügyi nyilvántartó részére. Eközben értékes adatokat tudott meg, a fényképésznél a 34-es sorszámot kapta, ebből megállapítottuk, hogy a Sólyom-pernek legalább ennyi vádlottja lesz. Pár perc múlva hallottuk, hogy nyitogatják a zárkaajtókat, s szólítják ki a tagokat. Búcsút vettünk egymástól. Jóska elment - egyedül maradtam.” 8. Értesültél a Sólyom-per „végeredményéről"? Nem, semmiről. Csak később, Vácott. Akkor az, akit onnan elvittek, nem létezett többé. Távoli, idegen pályára került, lehetett sorsa halál, börtön, tábor, mindegy volt. Az embert lekötötte a maga gondja, a vele történő események. Börtönéletemnek is új szakasza kezdődött, a legnehezebb, mert nem történt semmi. Egyedül maradtam, és mintha végleg elfelejtettek volna. Talán július 27-én vitték el Jóskát, és hozzám csak szeptember 19-én szóltak legközelebb. Májdnem két hónapig voltam teljes egyedüllétre kárhoztatva. Ha ezt előre tudom, azt hiszem, belebolondultam volna. Csak a remény: talán holnap, másnap végre történik majd valami. Az idegeim lassan felőrlődtek, aludni alig tudtam, étvágyam nem volt. Éreztem, hogy erőim végén vagyok. Csontig lesoványodtam, könnyű nyári ruhám már kimoshatatlan mocsokkal volt tele, szakadozott, feslett szét. Tudtam, hogy már szeretteim sem ismernének rám. Feliratkoztam előadómhoz kihallgatásra. Csak azért, hogy társat kérhessek. Feliratkoztam orvoshoz is, hogy idegcsillapítót kérjek. Két-három héten át mindennap megtettem ezt. Eredmény semmi: se orvos, se tabletta, se kihallgatás, se társ. Aztán felhagytam a hiábavaló kísérletezéssel. Beláttam, hogy már csak egy tehetetlen bábu vagyok, a legcsekélyebb befolyással sem tudok lenni az események menetére. Hogy mi és mikor történik velem, azt már régóta nem én határozom meg. Én már nincs is. Ügydarab lettem, semmi több. Silány alany egy nagyszerű vádirathoz. Amíg hébe-hóba kihallgatásra vittek, csak-csak hozzájuthattam egy-egy szál cigarettához. A nikotinhiányt mind erősebben éreztem, sok mindent adtam volna egy szippantásért. Amikor már nem bírtam tovább, szinte könyörögtem őreimnek. Válaszra sem méltattak. Szeptember 19-én este váratlanul kiszólítottak zárkámból. Végre! Újra megindulnak hát az események. Felkísértek a földszintre, de nem a megszokott kihallgatószobába, hanem a közelében egy másikba, ahol megint egy egészen új arc fogadott. Leültetett, hogylétemről érdeklődött. Ezekben a napokban már igen gyenge állapotban voltam, nem tudtam magamon uralkodni. Kifakadtam, hogy meddig akarnak még kínozni, miért nem visznek előadóm elé, miért nem jött hozzám orvos... Nagyon felindult lehettem, mert csendesen megjegyezte:- Úgy látom, maga elkészült. Igyekezett nyugtatni, hogy most már elővesszük újra a maga ügyét is, rövidesen átkerül majd az ügyészségre és így tovább, a szokásos semmitmondás. Most, utólag gondolok csak arra, hogy valamiért nem férhettem bele a Sólyom-ügybe, de ha már ott voltam, ragaszkodtak jelenlétemhez, hátha a későbbiekben valamiféle újabb koncepciós konstrukcióba majd beleilleszthetnek. Erre mutatott az is, hogy annak a kihallgatásnak a témája egészen új volt. Bajcsy-Zsilinszky Endréről és Tildy Zoltánról kezdtek érdeklődni, mondjam el, milyen kapcsolatban voltam velük stb. De az ezt követő kérdések semmitmondóak voltak. Alig félórányi kihallgatás után előadóm azzal a kegyes kijelentéssel bocsájtott el, 530
