Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
hogy másnap vagy azután újra felhozat, folytatjuk a beszélgetést. Kérdésemre, hogy mi lesz velem, csak vonogatta a vállát. Letérten kerültem vissza a zárkámba. Ez a kihallgatás nem volt több pofavizitnél. Messze van még az a perc, amikor valami kedvező fordulatot remélhetek. Ezt végiggondolva ideggörcs tört ki rajtam, a tehetetlen düh kerített hatalmába. Meddig tartott, nem tudom, végre egy jobbindulatú őr beszólt, igyekezett megnyugtatni, aztán hozott két tabletta szevenalettát. Bevettem őket, lassanként megnyugodtam. Ez volt a mélyponti Igen, ez a nap volt a mélypont. Nem ismertem magamra. Hogy juthattam idáig? Egyáltalán: maradt-e még bennem tartás, ellenállás, vagy már csakugyan egy darab tehetetlen, őrjöngő rongycsomó vagyok? Néhány nappal a jelenet után egy reggel megjelent az orvos - akkor láttam először - adott valami orvosságot, ami némileg rendbehozta az idegeimet. Aztán megint a szürke hétköznapok következtek. Újra belevesztem a teljes apátiába, reménytelenségbe. Az ígéret, hogy ezentúl naponta visznek kihallgatásra, hazug, álnok becsapás volt, bizonyára jól kiszámított része a Módszernek. Ráadásul a sólyomisták eltávozása után mintha kevesebben lettünk volna. Szinte semmi zaj nem hallatszott be a folyosóról. Kriptában ültem. A reggeli mosdásnál is látszott, az étel elosztásnál és érződött: most csak a törzsvendégek vannak bent. Néhanapján a cirkli résein át megpillantottam Kővágó Józsefet. Tehát ő is törzsvendég. Kéznyújtásnyi távolságra vezették el előttem, de egy távoli, idegen világban. Orra ki- hegyesedett, fejét előrelógatva, rezzenéstelen arccal vonult. Mintha nem is élne a „Misi”. Bizonyára neki is ez a meglátása rólam, ha ő pillant meg a cirkli résén át. Az éjszakák csendjét egyre gyakrabban verték fel az artikuláltlan emberi ordítások, a vasajtók dömbölése. Nem verés kiváltotta, nem villanyozás hangjai voltak ezek, hanem az őrületéi. Fogolytársaim sem lehettek nálam jobb idegállapotban. Végre egy késő szeptemberi napon nagy ajtónyikorgatást, járást-kelést hallottam. Ilyenkor feszülten figyelt az ember. Minden változás riasztó, de minden történés hozhat valami jobb fordulatot is. Rövidesen kinyílt az én zárkám ajtaja is. Felszólítottak, hogy egyetlen ingóságommal, a pokrócommal együtt álljak ki. Kiléptem a folyosóra, követtem az őrmestert, aki átvezetett a börtön másik végére, kinyitotta az egyik zárka ajtaját, s oda mindjárt becsukott. Nesze neked biztató változás! És megint a kérdés: hát ez most mit jelent? Miért? Ezeket a kérdéseket minden rab százszor felteszi magának, de felteheti ezerszer is, akkor sem kap választ. Sohasem kap választ. Új lakásom mindenesetre az eddiginél is rosszabb volt, bolthajtásos, végig sem tudott sétálni az ember, mert a prices végénél már beütötte a fejét. A falakról csörgött a víz. Megint még rosszabbra fordult a dolog. A rab minden apróságnak jelentőséget tulajdonít: mit jelent, ha a földszint helyett az emeletre viszik kihallgatni, mit jelent, ha új arccal kerül szembe, mit jelent, ha ketten hallgatják ki, mit jelent, ha új zárkába kerül, amit még nem „lakott be”, ahol nem válnak be megszokott mozdulatai... Tíz napot, ha töltöttem ebben a zárkában. Aztán végre felvittek a földszinten levő őrszobára. Ott egy civil ruhás nyomozó várt rám. Megkérdezte a nevemet, majd felszólított, hogy tegyem előre a kezemet. Zsebéből egy fényes kis szerszámot kapott elő, s elegáns mozdulattal rákattintotta csuklómra, magyarán mondva megbilincselt. Rámkerült a „mancsova”. Miután biztonságomról kísérőm ily módon gondoskodott, lementünk a kapuhoz, kiléptünk az utcára, s betuszkoltak az ott várakozó Pobjedába. Pár perc múlva megálltunk a Csengery utcai kapu előtt, ott, ahonnan három hónappal azelőtt elindultunk erre a kis kitérőre. Beléptem a kapun, áthaladtam a már ismerős helyeken (ugyanazok a hippisezők mintha meg sem ismertek volna), ám rövidesen a régi, otthonos fogdámban találtam 531
