Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
6. Június 22-én kerültünk át az Aradi utcai föld alatti lokálba. Talán már másnap felvittek az első kihallgatásra. A szoba ugyanezen ház egyik földszinti, valamikori lakásához tartozhatott, ablaka az Aradi utcára nyílott, az ablakkal szemben egy drogéria cégtáblájára és az Aradi utca 30. számú ház kapuszámtáblájára láttam ki. Megfigyelhető volt még, ha kissé előredőltem ültömben, az MDP VI. kerületi pártszervezetének (egyik körzeti irodájának?) táblája. Az éberség teljes hiánya, állapítottam meg magamban, az AVH végtelenül könnyelmű, hogy tartózkodási helyünk hollétének titkát ilyen könnyelműen elárulja. Az első kihallgatáson a már ismert ifjú AVH-százados „barátom” fogadott:- Mit szól az új szálláshoz? - kérdezte gúnyosan. Kérdésére kérdéssel válaszoltam: - Mit jelent ez a változás? Büntetés? — Vegye annak, aminek akarja — válaszolta ő. Úgy július közepéig jártam fel ide minden másod-, harmadnap, két-három-négy órányi időtartamra. De semmi lényeges nem történt, ugyanazok a kérdések, ugyanazok a vádaskodások. Előadóm célját nem tudtam kikémlelni. Nyugtalanságom fokozódott, idegállapotom egyre romlott. A velem szemben alkalmazott hang egyre merevedett, egyre sürgetőbbé vált. Most már nem volt szó a nyugdíjazásom után elkövetett bűncselekményekről, nem volt szó Sólyom Lászlóról és másokról. Végül a súlypont 1945/46-os években folytatott tevékenységemre tolódott, s kétségtelenül a polgári demokratikus fordulat érdekében kifejtett tevékenységemet akarta mindenáron kommunistaellenes mezbe öltöztetni úgy, hogy abból súlyos szervezkedési és hűtlenségi vád legyen konstruálható. Telt, múlt az idő, s úgy hittem, vége sem szakad már a zaklatásoknak, amikor azon kaptam magam, hogy 4-5 napja nem voltam kihallgatáson. Ez most megint mit jelent? Kezdtem türelmetlen lenni, egyre sötétebben láttam helyzetemet, éreztem, hogy most kerülök majd a legnagyobb megpróbáltatások elé. 7. NAPLÓRÉSZLET: „Július 25. vagy 26. lehetett, amikor egyik éjszaka kinyílt zárkánk ajtaja, és Jóskát kiszólították. Szokatlan volt a dolog, hiszen éjszakai kihallgatások már hosszú ideje nem voltak, és Bányai Jóska sem volt már jó pár napja semmiféle kihallgatáson. Egyedül maradtam, s nyugtalanul hánykolódtam fekhelyemen. Jóska mintegy másfél óra múlva tért vissza, és elmondta, hogy az úgynevezett végkihallgatása zajlott le, és a jegyzőkönyvet íratták alá vele. Közölték azt is Jóskával, hogy másnap lesz az ügyészi kihallgatása. Jegyzőkönyvében hűtlenségi vádat kellett vállalnia. Nem nagyon aludtunk ezen az éjszakán. Átgondoltam a helyzetet. Jóska tehát elmegy. Felvetésem bevált, engem nem a Sólyom-ügyhöz "soroznak be, külön ügyet csinálnak, valószínűleg Kővágó Jóskával leszek együtt. Az eddigi kihallgatásokból sem tudtam szándékaikat kihámozni, és semmiféle jel nem mutatott arra, hogy rövidesen le akarják zárni ügyemet. Kapok-e új zárkatársat? Rettegtem az egyedülléttől. Másnap délelőtt Jóskát újra elvitték. Visszaérkezte után felkészültünk a közeli elválásra, mert most már megvolt az ügyészi kihallgatása is. Egy hadbíró-őrnagy hallgatta ki, természetesen az összes ÁVH-s kihallgatók jelenlétében. Megmagyarázták neki, hogy nehogy ellenkezni merészeljen, tagadni mindazt, amit egyszer már bevallott, s aláírásával igazolt, mert akkor újra kezdődik az egész nyomozás, illetve „hidegre” teszik őt a pincében, aminek az ÁVH-s nyelvezetben többféle értelme is volt: csücsülhet lent újabb hónapokig vág) félévekig, de az is lehet, hogy eltűnik örökre. Akkoriban még hihetetlennek tartottam, hogy jogállamban ilyesmit meg lehet tenni, de később, amikor már a 100. napomat töltöttem az ÁVH pincéjében, s véletlenül jókedvé529
