Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
megnyugodott, tudtam bízni, hogy mégiscsak rendbejön majd ügyem. Súlyosan érintett volna, ha most megint egyedüllétre kárhoztatnak. Miután kissé lecsillapodtunk, meghánytuk-vetettük helyzetünket. Az élet itt is a szokott mederben folyt, bár hamarosan megállapítottuk: helyzetünk rosszabbodott. Itt nem tréningruhába öltözött AVH-s pribékek vigyáztak ránk, hanem ÁVH egyenruhás, géppisztolyos őrök. A foglárok naponkénti váltással honvédsapkát viselő tiszthelyettesek voltak, szelídebbek s gorombák egyaránt. A fegyelem szigorúbb, nappal nem volt szabad feküdni, aludni még ülve is tilos volt. Az Andrássy út 60. diszkrét csendje, a pisszegés, a halk járkálás itt nem volt szokásban. A börtön egy zegzugos pince, legalább 150-200 zárka. Pár nap alatt kialakult impresszióim szerint színültig telve. A legtöbb zárkában két ember. A tisztaság igen gyenge lábon állt, a WC fertelmesen piszkos, néha patkányokkal is találkozott az ember. Uj lakóhelyünkön legundorítóbb a fürdő volt. Ellentétben a 60-nal, ahol hetenként egy-két alkalommal rendesen zuhanyozhatott az ember s ahol a fehérneműjének a kimosására és megszárítására is volt lehetőség, itt a fürdő egy melegvizes vályú volt. Ezt engedték tele vízzel, és ugyanabban a lében 10-15 embernek kellett megfürdenie. Az első alkalommal még igénybe vettem ezt a luxust, de a későbbiekben - ha csak lehetett - elblicceltem a „fürdést”. Pedig ez nagy szó volt, mert a napi tisztálkodásra alig 1-2 percet engedélyeztek, s ennyi alatt szó sem lehetett komolyabb mosakodásról. A másik, ami taszító volt számomra a közös fürdő utáni közös törülköző... A koszt ugyanaz, mint a 60-ban, a különbség talán csak annyi, hogy néhanapján a maradékot is szétosztották, s néha az ajtó feletti nyíláson át egy-egy szelet ráadás kenyeret dobtak be. Mindent összevetve helyzetünk romlott, durvább hang, rosszabb egészségügyi viszonyok, szigorúbb fegyelem jellemezték új lakóhelyünket. Később jöttünk rá, hogy új lakásunk nem más, mint az új helyére költöztetett katonapolitikai osztály börtöne. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre bátrabbak lettünk. Az ajtón lévő „cirkli”-n át kémlelődni kezdtünk, s a mosdáshoz, vécézésekhez való kieresztések idején szemünket odatapasztottuk a keskeny résre, hátha sikerül sorstársaink között egy-két ismerőst felfedeznünk. így sikerült egy-két alkalommal Kővágó Jóskát, egy másik alkalommal pedig Zsedényi Bélát* felfedeznem. Az ő jelenléte itt számomra az újdonság varázsával bírt. Később megpróbáltunk őreinkkel is megbarátkozni, de itt ez nem nagyon sikerült. Megátalkodott, rosszindulatú fickók vigyáztak ránk, akik valószínűleg hétpróbás komcsik voltak, s akik bennünk nem az embert, hanem a gyűlölt „fasisztát” látták. A későbbiekben egyetlen egy olyan őrre bukkantam itt, aki némileg emberi hangot használt az érintkezésben, s aki hébe-hóba egy-két szelet kenyérrel megpróbált éhínségünkön enyhíteni. A lakók zöme férfi volt, de szép számmal akadtak itt nők is. A mellettünk lévő zárkában hosszabb ideig egy idősebb asszony lakott, aki - mint az őreivel folytatott beszélgetésekből kivettük - újságírónö volt, a szerkesztőségből hozták el, s aki súlyos szívbeteg volt. Ezért szabad volt neki nappal is ledőlni, a zárka ajtaja legtöbbször nyitva volt, hogy kaphasson valami kis friss levegőt. Ezzel kapcsolatban meg kell emlékezni gyönyörű lakóhelyünk szellőzési viszonyairól. A zárkák szellőzése az ajtó felett jobbra és balra kivágott 1-1 tégla nagyságú szellőzőnyíláson át történt. A folyosó végén volt valahol beépítve 1-1 ventillátor, ezeket néha megindították tíz-húsz percre. Az olvasóra bízom, hogy képzelje el, milyen levegő volt a zárkákban, hozzátéve azt, hogy a nyár rekkenő meleggel köszöntött be abban az évben. (Ezt onnan tudom, hogy amikor fel-felkerültem előadómhoz, s nyitott ablakú szobában ülhettem, akkor is szakadt rólam a veríték.)” *1944 decemberében a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke. (S. A.) 528