Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)

löktek, s a kocsi máris indult. A másodperc töredékei alatt a legkülönbözőbb gondolatok cikáztak át az agyamon:- a Margit körútra visznek;- vége a nyomozásnak, kilöknek valahol;- átadnak az ügyészségnek;- kivisznek Kistarcsára;

Ezek voltak azok az álombéli helyek, amelyekről az ÁVH-s fogoly álmodozik, amikor sorsának jobbrafordulását reméli. Am reményeim hamarosan szertefoszlottak.

Recsk ?

Recskről még nem tudtunk akkor.

5.

NAPLÓRÉSZLET:

JK gépkocsi a Csengery utcából a jobb kézre lévő Aradi utcába fordult be, kereszteztük a Vörösmarty utcát, s pár pillanat múlva megállt az Aradi utcai kapu előtt.- No, ugorjon ki gyorsan, gyorsan, az Isten bassza meg! - hallatszott a biztatás, melyet rögtön egy hatalmas lökés is követett úgy, hogy majdnem orra estem.

A kapualj alól egy ajtón át valamiféle kis előtérbe löktek, onnan egy szűk lépcsőre lódítottak, s máris haladtam, illetve gurultam a pince felé, neki-nekiütődve a jobb- ra-balra álldogáló egyenruhás, géppisztolyos alakoknak. Mind kötelességüknek tartották, hogy segítsenek az egyre gyorsabb menetelben, s ezt különféle, nyomdafestéket sem tűrő, de általuk valószínűleg szörnyen élvezetes kifejezésekkel fűszerezték.

A lépcső alján felrántottak a főidről, tovább kellett haladnom a pincebörtön labirintusában. Végre megállapodtunk egy nyitott ajtajú zárka előtt, oda belöktek, s rámcsapták az ajtót.

Nagy idegizgalomban voltam. Hirtelen ragadtak ki békés, Andrássy út 60. alatti zárkámból, ahol Jóskával akkor már hosszabb ideje éldegéltünk. Ekkor még nagy hatással volt rám a változás, a sors ismeretlen fordulataitól való félelem. Rettenetesen felizgatott a dolog: mi lesz most? Hova visznek?

Ekkor még élt bennem az egyén, a személyiség maradéka, a természet, az egyéniség lázadozott, hogy velem, felnőtt emberrel úgy bánnak, hogy meg se mondják, mit akarnak, hová visznek. Későbbi börtönéletemben aztán nagyon megszoktam, hogy minden változás hirtelen jön, egyik pillanatban még békésen ül az ember a zárkájában, fekszik az ágyán, beszélget a barátokkal, a következő pillanatban, mint valami leltári tárgyat kiragadják környezetéből, s talán az életben sohasem látja többet azokat, akikkel heteket, hónapokat töltött együtt a börtönben kialakult, s a szabad életben el sem képzelhető egymásrautaltságban, barátságban.

Ismétlem, rettenetesen felizgatott a dolog. A zárka nagyjából ugyanaz volt, mint eddig, csak sokkal piszkosabb, s ha lehet ezt a kifejezést börtönre alkalmazni, barátságtalanabb. Ideggörcs környékezett, tehetetlen düh marcangolt, ha rágondoltam a pár perccel előbb lezajlott megalázó jelenetekre.

Pár perc múlva aztán sikerült erőt vennem magamon, összeszedtem magam. Sétálni kezdtem fel s alá a 4—5 méter mélyen lévő zárkában a két prices között. Nyugtattam magam, nem lesz, nem lehet rosszabb a sorsom, majd csak kiderül, hogy mit jelent ez a változás.

Kisvártatva aztán kinyílt a zárkaajtó. Ki szólítottak, s megkérdezték, hogy eddig egyedül voltam-e vagy kettesben. Megneveztem Jóskát. Ekkor elvittek egy másik folyosóra, ahol Jóska is várakozott már, s pár pillanat múlva újra közös zárkában voltunk.

Egymás nyakába borultunk. Rövid börtönléteimben már kitapasztaltam, hogy re- ám a legrosszabb hatással az egyedüllét van. Mióta Jóskával összekerültem, kedélyem

527