Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
ha csusszan, tudod, hogy szüntelenül figyelnek. De hang semmi. Sem léptek, sem ordítások, sem egyéb külső zajok. Mintha az utcáról behallatszana néha a forgalom lármája. Mintha dörögne odakint. Aztán éjszakánként mintha távoli emberi jajkiáltásokat hallanál. A kosztot beadják, vécéztetnek, a mechanizmus működik, de emberi szót nem hallasz. Befogott kísérleti nyúl vagy, még ráérsz, előbb társaiddal végeznek a laborban. Persze, nem felejtettek ott. Napokon át faggattak neveltetésemről, katonaéveimről, a családomról. Nem értettem. Aztán elkészült a nagy mű: önéletrajzom vagy harminc gépelt oldalon. Nem írtam alá. Teljesen hamis, célzatos kitaláció. Körülbelül azt sugallta, hogy kémek, burzsoák, osztályellenségek, nacionalisták közé születtem, nem csoda ha arra fogok vetemedni, amit majd mindehhez kitalálnak bűnömül. Arra emlékszem, hogy a nemzeti ellenállásban való teljes szereplésem kimaradt az „önéletrajzból”, kimaradt Sopronkőhida is, illetve úgy szerepelt a mauthauseni halálmenet, hogy (kb.) „gyáván Nyugat felé menekültemben München közelében érintkezésbe léptem a CIC-szel (A CIA elődje - S. AJ, és más, amerikai katonai kémszervezetekkel, akiknek megbízásából aztán visszafordultam, hogy befurakodjak a demokratikus néphadsereg tábornokainak soraiba, és itt fejtsem ki ellenséges, alávaló aknamunkámat.”- Ebből egy szó sem igaz - ismételgettem.- Ha nem, hát nem - mondták végül. Megint mélázhattam néhány napot odalent. Aztán hosszú órákon, napokon át egymástól teljesen távoleső, látszólag logikai összefüggés nélküli dolgokról kezdtek kérdezgetni, ismerőseim felől, kikkel érintkeztem, miért, mi okból? De semmi lényeges, semmi olyan, amiben megkapaszkodhattak volna. De 1944—45-öt ekkor sem érintették. Hogy ne untassalak, úgy mondanám, hogy ez amolyan udvarias alapozás volt. Hol azt az érzést keltették bennem, hogy semmit sem tudnak rólam és viselt dolgaimról, hol azt, hogy mindent. Egy idő után új vallatószobába kerültem. És itt, ekkor kezdődtek - azt mondom, látod - végre a komoly rohamozások. Már szinte kívántam, hogy halljak valami konkrétumot: milyen ügyben van szükség „rövid tanúvallomásoméra, ha pedig vádolnak, mondják meg, hogy mivel. (Amikor egyszer, még előző kihallgató tisztemnél reklamáltam, azzal nyugtatott meg: „Mi demokratikusan, körültekintően járunk el önnel szemben”) Új vallatótisztem (nevüket a legritkább esetben tudhattam meg) rámenős, tapasztalt rutinier volt.- Szocdem kapcsolatok... - mélázott az iratok fölött -. Kiket ismert még a volt szocdem vezetők közül?! Felsoroltam pár nevet, lehetőleg olyanokat, akikről tudtam, hogy nyugatra távoztak, vagy már börtönben vannak. Megemlítettem Payer Károly, Rácz Antal, Kelemen Gyula, Szakasits Árpád, s végzetemre Kéthly Anna nevét is. „Előadóm” azonnal megállított Kéthly nevének említésekor.- No, ezt mondja csak el a legrészletesebben. Hol és mikor találkozott vele? Válaszom egyszerű volt, mert életemben egy ízben, akkor is véletlenül találkoztam Kéthly Annával, pontosabban együtt vacsoráztam vele 1946. február 12-én.- Minket ez nagyon érdekel, a legrészletesebben adja elő, hogy hogyan volt ez a találkozás, mennyi ideig tartott, miről beszélgettek? Számomra váratlan volt ez a nagy érdeklődés, de annyit már sejtettem belőle: Kéthly is osztozott szomorú sorsomban. Az „eset” a következő volt: 1946. február 12-én, Budapest felszabadításának egyéves évfordulóján Kővágó József polgármester a Gellért Szálló fürdőcsamokában több száz terítékes bankettet adott. A véletlen úgy hozta magával, hogy bal oldali asztalszomszédom Kéthly Anna volt. Ott ismerkedtünk meg, addig személyesen nem ismertem őt. De mint kora ifjúságom óta személyes újságolvasó és a politikai kérdések iránt 523
