Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
később! Az ajtó felett a falba besüllyesztve a villanyégő, dróthálóval elzárva, vakító fényességet árasztva a priccsen fekvő fogoly szemébe, akinek nem szabad karjával arcát eltakarnia, nem szabacKtldalra fordulnia, akinek állandóan szembe kell néznie az éles fényt árasztó villanyégővel. A prices lebetonozva a padlóba, nehogy a kétségbeesés határán mozgó fogoly esetleg őre megtámadására vagy más erőszakos „ténykedésre” használhassa fel a priccset és tartozékait. Kint gyönyörű meleg májusi éjszaka volt, szebbet talán el sem lehetett volna képzelni. Rövid ujjú ing, sárga vászonruha volt rajtam. Alig töltöttem el pár percet új lakóhelyemen, máris hideg borzongás futott végig rajtam. A cella nyirkos, nedves pincelevegője és a kiállott idegizgalom máris megtették együttes hatásukat. Minden tagomban reszkettem, s valami leírhatatlan fizikai kimerültség kezdett rajtam mutatkozni. Minden lelkierőmre szükség volt, hogy összeszedjem magam, hiszen tudtam, hogy rövidesen komoly feladat elé állok, életemet kell megvédenem egy teljességgel egyenlőtlen harcban, ahol totálisan magamra leszek hagyatva.” 4. Pali bácsi, utaltál arra, hogy akkorra már magad is megismerkedtél (1947-ben, a katonapolitikai osztály pincéiben) a különféle kínzásokkal, vallatási módszerekkel, s ha lehet, most még rosszabbra számítottál. Végül is mit jelentettek ezek a módszerek ? Fizikailag ütlegelést, rúgást, gumibotot. Ezek voltak a mindennapos módszerek. A vá- logatottabbak .közül - szerencsére előzőleg is csak hírből - tudtam a villanyozásról (a villanyozottak ordítását egy idő után már felismerni véltem éjszakánként), gyakori volt a talpverés gumibottal. Hallani lehetett válogatottabb, valószínűleg egyéni ötletekről is, ezek közé tartozott például, amikor valakinek a herezacskóját a vallató tiszt asztalának sarkához szögezték, aztán a pribék ütött. Vad történetek kerengtek, különösen később, a váci börtöntársaságban a nőkkel való visszataszítóan durva, embertelen bánásmódról, teljes megaláztatásukról. Én itt azonban nem tudok ezekről beszámolni neked (talán nem is akarnék), ma úgy gondolom, hogy - mint aki magam is érzékelhettem az 1947 és 1950 közötti különbséget - az első években az ösztönös, vadállatias brutalitás urhodott el azokon, akiknek a karmai közé vetették az embereket. Ez a módszer jellemző maradt az ötvenes évekre is, de inkább csak a smasszerek körében, „fent” megváltozott a stílus. Mivel az egyetlen és legszentebb cél a mihamarabbi hamis vallomás kicsikarása és aláíratása volt, rájöhettek, hogy a durva fizikai erőszaknál hamarabb érnek el eredményt a lélektani hadviseléssel. Vagy a kettő kiszámíthatatlan váltogatásával. Már utóbb mutattak nekem egy könyvet, amelyet akkoriban fordíthattak le nagyhirtelen oroszból (1949-ben vagy 50-ben), ez a Gestapo lélektani módszerei kézikönyvének sztalini- zált változata volt. Attól kezdve a vallatótisztek kiskátéja az osztályellenség, a kémek, árulók stb. elleni harcban. Ennek célja a személyiség teljes megtörése, komplett agymosás, mindaddig, amíg a „hűség és hála énekét” elő nem varázsolják belőled. Ha nem sikerül, nem kell elszámolniuk veled sem a családodnak, sem a társadalomnak, mint selejtet agyonvernek és elkaparnak valahol, ha istenedet, hazádat, hitedet, érzelmeidet, öntudatod maradékát is kiirtották belőled, akkor visszalöknek a megfélemlített, arctalan tömegbe. De talán maradjunk azoknál a tényéknél, amelyeknek részese, vagy inkább szenvedő alanya magam voltam, hiszen kérésedre ez a történet maga a legalaposabb válasz. Az első két-három hétben például elfelejtettek hozzám szólni. Még csak adatfelvétel sem. Semmi. Magánzárka, a rücskös, durván meszelt fal mintáiba beleképzelhető víziók és kísérteties csend. Szüntelenül, éjjel-nappal égő reflektorszerü lámpa, sem fekve, sem ülve, sem állva nem menekülhetsz előle, csak ha a falat nézed. A cirkli né522
