Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
tam a kínzások elviselésére, tudtam, hogy enélkül náluk nincs „vallatás”. Elhatároztam, hogyha nem kell másoknak kárt okoznom, akkor lehetőleg igyekszem majd elkerülni a rám váró borzalmakat. Közben gondolataim haza röppentek. Mi lesz otthon? Most, ebben az órában még nem is tudják, hogy mi van velem. Azt hiszik, békésen alszom ágyamban, s holnap, illetve már ma délelőtt megtudják a történteket. Szegény Édesanyám, immár harmadszor kell neki átvészelni a tragédiámat. Rettentő rossz érzés fogott el, az elkeseredés teljesen elöntötte a lelkemet. Es miért, miért? Nem tettem semmi olyat, amivel okot szolgáltattam volna a „rendszernek”, hogy eljárjon ellenem. Nyugdíjazásom óta teljesen visszavonultam a közélettől, csak családomnak és hivatali munkámnak éltem. Eddig szerencsém volt. 1944-ben politikai felfogásom elindított egy úton s akaratom ellenére bekerültem az események forgatagába. Sohasem kerestem a közszereplést. 1944. október 15-én éjjel az eskü alól mentesültem, a belém nevelt izzó, valóban demokratikus érzés, a hazafias érzés, a hazaszeretet vittek arra az útra, melynek végén majdnem a bitófa várt rám. 1945-ben megint csak ott voltam, ahol felfogásom szerint lennem kellett, honvédségi munkaterületemen képviseltem a nemzeti gondolatot s hittem abban, hogy nagyszerű s lángoló hazaszeretető miniszterem, dr. Tombor Jenő oldalán keresztülvihetem az igazi, oly sokszor elképzelt és megálmodott magyar honvédség megteremtését. Sajnos a sors másképpen akarta, „fu fata volent”. Szép reményeink, a demokrácia és a független, semleges, egyik nagyhatalom járszalagján sem járó Magyarország megteremtésére füstbe mentek. A germán éjszaka után rövid szünet közbeiktatásával a szláv éjszaka következett. Félreálltam s felfogásom az volt, hogy a nagyhatalmak mérkőzését mi nem befolyásolhatjuk s nem^zabad az amúgy is sokszor feleslegesen pazarolt magyar vért újabb meggondolatlan akciókkal pazarolni. Emigrálni nem volt soha szándékomban, itthon maradni, védeni ami védhető, ezt tekintettem feladatomnak. 1947. évi fogságom után személyemet nem láttam veszélyben, azt hittem, nem vagyok már érdekes többé. (...) Valami azt súgta a börtönömben, hogy ezúttal nem lesz oly könnyű kiszabadulni a proletárdiktatúra halálos öleléséből, de az, hogy több mint 6 év múlva leszek majd újra szabad ember, legelkeseredettebb pillanatomban sem képzeltem. így ugráltak gondolataim egyik témáról a másikra, egyéni helyzetem, családi helyzetem és a politika foglalkoztatták képzeletemet. Hogy mennyi idő telt el a fenti gondolatok közben, nem tudtam megmondani. Lehet, hogy nagyon rövid idő, talán csak félóra, lehet, hogy órákat ültem a priccsen és merültem el gondolataimban. A börtön magányában élő ember elveszti időérzékét, néha a pillanatok kísérteties lassúsággal múlnak, néha az órák perceknek tűnnek fel. Hangulat dolga? Álmodozásomból a cellaajtó nyitása rázott fel. Kinyílt az ajtó, s börtönőröm (egy tréningruhába öltözött i(jú ÁVH-s) nagy pisszegések közepette intett, hogy kövessem őt. A módszer nem lepett meg, az 1947-es Hadik laktanyai fogságom idejéből ismertem már az ÁVH-s, illetve a kat.pol.-on dívó helyi szokásokat. • Kiléptem a folyosóra, ő csendesen betette a cella vasajtaját, és elindultunk a kijárat felé. (...) Vakító fény a folyosókon, halálos csend, még a léptek zaja sem hallatszik. A folyosó padlóját vastag gumiszőnyeg fedi, az őrök - látszólag fegyvertelenek - kék tréningruhába vannak öltözve. Zegzugos pincefolyosó, jobbra-balra kis vasajtók, rajtuk a „cirk- li”, melyen át a bennlévő fogoly minden mozdulata kikémlelhető. Nem sokat haladtunk a folyosón, közel a bejárathoz kísérőm kinyitott egy ajtót, és „lépjen be” felkiáltással belökött az ajtón, mely utánam halkan becsukódott. Szemügyre vettem zárkámat. Kb. 2 1/2 méter hosszú, 1 1/2 méter széles helyiség, padlója beton, fala durván fehérre meszelt, alkalmas arra, hogy a felzaklatott idegállapotban lévő fogoly a legkísértetiesebb ábrákat vélje a falon felfedezni. De erről majd 521
