Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)

tam a kínzások elviselésére, tudtam, hogy enélkül náluk nincs „vallatás”. Elhatároz­tam, hogyha nem kell másoknak kárt okoznom, akkor lehetőleg igyekszem majd elke­rülni a rám váró borzalmakat. Közben gondolataim haza röppentek. Mi lesz otthon? Most, ebben az órában még nem is tudják, hogy mi van velem. Azt hiszik, békésen alszom ágyamban, s holnap, il­letve már ma délelőtt megtudják a történteket. Szegény Édesanyám, immár harmad­szor kell neki átvészelni a tragédiámat. Rettentő rossz érzés fogott el, az elkeseredés teljesen elöntötte a lelkemet. Es miért, miért? Nem tettem semmi olyat, amivel okot szolgáltattam volna a „rendszernek”, hogy eljárjon ellenem. Nyugdíjazásom óta telje­sen visszavonultam a közélettől, csak családomnak és hivatali munkámnak éltem. Eddig szerencsém volt. 1944-ben politikai felfogásom elindított egy úton s aka­ratom ellenére bekerültem az események forgatagába. Sohasem kerestem a közszerep­lést. 1944. október 15-én éjjel az eskü alól mentesültem, a belém nevelt izzó, valóban demokratikus érzés, a hazafias érzés, a hazaszeretet vittek arra az útra, melynek vé­gén majdnem a bitófa várt rám. 1945-ben megint csak ott voltam, ahol felfogásom szerint lennem kellett, honvéd­ségi munkaterületemen képviseltem a nemzeti gondolatot s hittem abban, hogy nagy­szerű s lángoló hazaszeretető miniszterem, dr. Tombor Jenő oldalán keresztülvihetem az igazi, oly sokszor elképzelt és megálmodott magyar honvédség megteremtését. Saj­nos a sors másképpen akarta, „fu fata volent”. Szép reményeink, a demokrácia és a független, semleges, egyik nagyhatalom járszalagján sem járó Magyarország megte­remtésére füstbe mentek. A germán éjszaka után rövid szünet közbeiktatásával a szláv éjszaka következett. Félreálltam s felfogásom az volt, hogy a nagyhatalmak mérkőzé­sét mi nem befolyásolhatjuk s nem^zabad az amúgy is sokszor feleslegesen pazarolt magyar vért újabb meggondolatlan akciókkal pazarolni. Emigrálni nem volt soha szán­dékomban, itthon maradni, védeni ami védhető, ezt tekintettem feladatomnak. 1947. évi fogságom után személyemet nem láttam veszélyben, azt hittem, nem vagyok már érdekes többé. (...) Valami azt súgta a börtönömben, hogy ezúttal nem lesz oly könnyű kiszabadulni a proletárdiktatúra halálos öleléséből, de az, hogy több mint 6 év múlva leszek majd újra szabad ember, legelkeseredettebb pillanatomban sem képzeltem. így ugráltak gondolataim egyik témáról a másikra, egyéni helyzetem, családi helyzetem és a poli­tika foglalkoztatták képzeletemet. Hogy mennyi idő telt el a fenti gondolatok közben, nem tudtam megmondani. Le­het, hogy nagyon rövid idő, talán csak félóra, lehet, hogy órákat ültem a priccsen és merültem el gondolataimban. A börtön magányában élő ember elveszti időérzékét, né­ha a pillanatok kísérteties lassúsággal múlnak, néha az órák perceknek tűnnek fel. Hangulat dolga? Álmodozásomból a cellaajtó nyitása rázott fel. Kinyílt az ajtó, s börtönőröm (egy tréningruhába öltözött i(jú ÁVH-s) nagy pisszegések közepette intett, hogy kövessem őt. A módszer nem lepett meg, az 1947-es Hadik laktanyai fogságom idejéből ismer­tem már az ÁVH-s, illetve a kat.pol.-on dívó helyi szokásokat. • Kiléptem a folyosóra, ő csendesen betette a cella vasajtaját, és elindultunk a kijá­rat felé. (...) Vakító fény a folyosókon, halálos csend, még a léptek zaja sem hallatszik. A folyo­só padlóját vastag gumiszőnyeg fedi, az őrök - látszólag fegyvertelenek - kék tréning­ruhába vannak öltözve. Zegzugos pincefolyosó, jobbra-balra kis vasajtók, rajtuk a „cirk- li”, melyen át a bennlévő fogoly minden mozdulata kikémlelhető. Nem sokat haladtunk a folyosón, közel a bejárathoz kísérőm kinyitott egy ajtót, és „lépjen be” felkiáltással belökött az ajtón, mely utánam halkan becsukódott. Szemügyre vettem zárkámat. Kb. 2 1/2 méter hosszú, 1 1/2 méter széles helyiség, padlója beton, fala durván fehérre meszelt, alkalmas arra, hogy a felzaklatott idegál­lapotban lévő fogoly a legkísértetiesebb ábrákat vélje a falon felfedezni. De erről majd 521

Next

/
Thumbnails
Contents