Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)

tatott volt, tehetetlen áldozat, szégyellte, hogy arcába taposhattak csizmatalppal. Nincs mit mondania róluk egy nálánál kerek negyven évvel fiatalabb ember számára.

Talán közös, egyévi munkánk (a napló felfejtése, fogalmazása, pontosítása, stilizálása) és annak sikere hatására, amikor feljött hozzám egy üveg pezsgővel, hogy koccintsunk a sikerre, mintegy érdemjelként adta át a mondatot: „Ünnepek után beszélek neked azokról az évekről is, ha akarod." Ezek, s korábbi beszélgetéseink is, lazák, lóug- rásszerűek; gyakran utánanézett neveknek, adatoknak, leveleket küldött - pontosítást kérve - a világ különböző tájaira, gyakran újra átbeszéltünk már rögzített eseményeket.

Engem letaglózó halálhíre után sokáig elő sem vettem ezeket a szalagokat, töredékesnek éreztem mindazt, ami rögződött, tele kérdőjelekkel, logikai hézagokkal.

Egyszer a pesti buszon rámköszönt valaki vigyorogva, gratulált a könyvhöz, s hozzátette: Jízért az lett volna az igazi, ha Almásy nem csak Sopronkőhidán, hanem az ÁVH börtöneiben is vezet naplót."

Megbeszéltük, hogy ez lehetetlen, s maradtunk ennyiben.

De a gondolat nem hagyott nyugodni. Ha igazán megismertem az elmúlt évek alatt Almásy Pált, akkor az is lehetetlen, hogy ezeket az élményeit ne rögzítette volna a maga egyszerű, tőmondatos stílusában, a dátumok és nevek pontosságára ügyelve, higgadt tárgyilagosságából ki nem zökkenve, ahogy az előző napló írásakor mondotta: „Ha minden más irat elég vagy megsemmisül, ez legalább maradjon meg." (Igaza lett: minden kőhidai perirat elégett 1945-ben, a napló megmaradt - egyetlen helyszíni tudósításként.) Ismeretlenekre bízta lapjait, átvészelt vele minden hippist, motozást, 1950-ben elkobozta az ÁVH, a napló tizenkét évvel később mégis előkerült.

Hátha!

Érdeklődni kezdtem, óvatosan nyomozni, tud-e valaki arról, hogy Almásy Pál lejegyezte volna - esetleg helyszíni jegyzetei alapján, ahogy Kőhidán tette - az Andrássy út 60-ban és Vácott töltött napjainak krónikáját? Mit képzelsz, ugyan... - általában ez volt a válasz.

Én pedig valahogy egyre inkább biztos lettem abban, hogy volt napló.

Halála után hagyatékából (kis másfél szobás lakásában) nem került elő erre utaló jegyzet vagy nyom. Elővettem a magnószalagokat, újra és újra végighallgattam őket. Végül egy (szándékkal vagy véletlenül?) elejtett félmondat nyomra vezetett. Almásy Pál „deponálta" ezt a naplóját is, de úgy, hogy az sem tudott róla, akinél „letétben" van.

1987-ben (vagy talán még 1986 végén) a kezemben volt a napló egy része. A hiányokról később még említést teszek.

E naplóból idézem most azokat az oldalakat, amelyek fedik ugyan az Almásy Pál által már taglalt eseményeket, talán mégis érdekes és érdemes összevetni az 1985-ben, nyolcvanhárom évesen elmondottakat a harminc évvel korábban, még az élmény hatása alatt leírtakkal.

NAPLÓRÉSZLET:

„1950. május 30-án, kevéssel éjfél után kerültem az ÁVH hírhedt földalatti börtönébe. Ahogy a zárka ajtaja rámcsapódott, leültem a priccsre, tenyerembe hajtottam fejemet s elgondolkodtam. Felzaklatott állapotomban mérlegeltem helyzetemet. Életemben immár harmadszor csapódott rám börtönajtó. 6 év alatt a 3. letartóztatás. Agyamban feltűntek a régi képek. Nem messze innen, az Andrássy út 29. alatt néhai Tartsay Vilmos lakásán lettem először fogoly, 1944. november 22-én. Másodízben, 1947 november 15-én hajnalban Szent Imre herceg úti lakásomon vettek őrizetbe. Az első két fogságot a jó Isten különös kegyelméből megúsztam. Vajon most mi lesz? Száz és száz gondolat cikázott át agyamban, mi lesz a sorsom, mit kívánnak tőlem, mi mindent kell elszenvednem.

Az ÁVH és hasonló más szervek módszerei felől nem ringattam magam illúziókban. 1947-ben saját bőrömön tapasztaltam ki a „humánus” módszereket. Készen állot520