Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
3. Nyugodt kívántam maradni, ez volt minden törekvésem. Miután hozzám sem szóltak, én sem méltattam figyelemre kísérőimet. A be-bevillanó fényekben megpillantottam érdektelen pribék-arcukat. Olyanok voltak, mint minden erőszakrendszer mindenkori pribékjei. Rágyújtottam egy cigarettára (nem kérdeztem meg tőlük, lehet-e, de nem is szóltak rá semmit), némán ültem a helyemen. Egymás után tűntek fel az ismerős képek: a Gellért tér (a fürdőszállóval, ahová aggodalmaim elől másnap reggel éppen menekülni készültem - de hát most már egyenesben vagyok, sem pezsgőfürdő, sem aggodalmak), a Ferencz József híd, a Nemzeti Múzeum, Astoria. Kihalt utcák, az utcai lámpák már félfénnyel világítottak, sehol senki. Csak ez a néma Pobjeda hajózik itt velünk, nem túl sebesen, de végig reflektorozva. A sofőr alacsony termetű lehet — vagy talán a kormánykerék túlméretezett, a fölső ívet fogja mindkét kezével, s a feje valahogy alatta, kis ide-oda mozdulatokat tesz a kormánnyal (a kocsi nem reagált ezekre a mozdulatokra), elállnak a fülei. Befordultunk az Andrássy útra (akkor már Sztálin útnak hívták), s néhány perc múlva a gépkocsi megállt a volt nyilas „Hűségház”-ból lett ÁVH-központ Csengery utcai kapuja előtt. Na, gondoltam amolyan úri eleganciával, ennek a küszöbét is átléptem már két ízben, 1948-ban mindkétszer, amikor a Nitrokémia-perbe kívántak volna belerángatni, talán amolyan „nem árt, ha utánalövünk még egyet” alapon, de aztán elkerültem a „60”-nal való közelebbi ismeretséget. Ne kérdezd, hogy miért. Talán valami miatt mégsem passzoltam bele a koncepcióba. Akkor a sors megóvott a közelebbi ismeretségtől ezzel az épülettel, de hát ami késik, nem múlik, s nagyon úgy nézett ki, hogy most már kikerülhetetlen a dolog. Igaz, csak egy „rövid kihallgatás” erejéig tartanak fel. Rövid kihallgatásokra, ha voltak is ilyenek, nem éjszaka szokták elvinni az embereket, lakásuk kapuja elől. Ebben biztos voltam. Tudtam, hogy ez alkalommal nem babra megy a játék, és azt is pontosan éreztem, hogy életemnek ez a szakasza, amely éppen ezekben a percekben kezdődött el, a legnehezebb, a legválságosabb lesz. Azt azonban még ebben a nyomasztó hangulatomban sem gondoltam, őszintén bevallom neked, hogy hat év és két hóbap telik majd el addig, amíg újra „szabad emberként” lépek majd ki a komor vaskapun át szülővárosom, Vác híres, és mára már okkal hírhedt fegyházának kapuján át. De most még az első percek, az első benyomások. Egy órán át elsőként is a fal felé fordítva állhattam, hátratett kezekkel valamiféle, általam ismeretlen rendeltetésű szobában, majd a „rövid tanúvallomás” megtétele érdekében személyi motozás, értéktárgyak elvétele, és a szokásos, általam már jól ismert börtönfelvételi formalitások következtek. Amikor ez is megvolt, levezettek a pincelabirintusba, s rövidesen rám csapódott a 46-os cella ajtaja. KITÉRŐ: Almásy Pállal 1985január-februárjában beszélgettünk az ötvenes évekbeli élményeiről. Ismeretségünk, és különös barátságunk nyolcadik éve tartott, kisebb-nagyobb időbeli megszakításokkal. Apránként családi életébe is beavatott, fényképről már ismertem Észak- és Dél-Amerikában élő leányait, akiket már évenként meglátogathatott, míg látása annyira meg nem romlott, hogy orvosa már az utóbbi években mem tanácsolta neki az utat. 1984 karácsonyára megjelent a Magvető kiadó gondozásában Sopronkőhidai napló 1944/45 címmel élete első könyvalakban megjelent munkája, s el is fogyott órák alatt. 1985 márciusában már halott volt. Ezekről az úgynevezett „ötvenes évekről* sokáig vonakodott beszélni nekem. Eleinte arra gondoltam, talán nem talál elég érettnek hozzá, vagy talán a passzív elszenvedés évei ezek számára, esetleg maga sem látja még át azoknak az éveknek politikaiemberi szövevényeit. Lassanként döbbentem rá, hogy szégyelli ezeket az éveket. Szégyelli, hogy kiszolgál519
