Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Erdődy Edit: Kornis Mihály: A félelem dicsérete (kritika)
megfosztott létbe szorított lény. Ennek a reménynek a hiányát rója fel például az író a Nagy zabálás című film egyébként zseniális rendezőjének; eme állapot finom rajzában gyönyörködik, Chitilova filmjét nézve. Szép új világ, szép új Európa... A technokrata civilizáció, az összkomfortos elhülyültség és fájdalommentes infantiliz- mus, a közhely-kultúra Európája mögött (fölött?) Kornis a szellem Európáját keresi, azt, amelyet csak az egyes emberek beszéde, az individuumok egymáshoz szóló, egymásba kapcsolódó közös beszéde hozhat létre (Beszéd a beszédről). S ebben az Európában itt vagyunk mi is, magyarok — részeként ennek az el- sekélyesedett, felhígult civilizációnak, saját, külön bajokkal, kulturális és társadalmi anomáliákkal, a nemzeti tudat sajátos magyar betegségeivel, skizofréniáival és rögeszméivel. Itt vagyunk: évtizedekig valóságnak játszva a kulisszákat, s játszva ezen kulisszák előtt, több-kevesebb meggyőződéssel és beleéléssel egy sajnálatosan ránk osztódott (osztott) történelmi szerepet. Kornis néhány novellája ezt a tragikusan nevetséges — vagy kacagtatóan kétségbeejtő — sajátos magyar állapotot ragadja meg. Politikai szatírát ír, különböző nézőpontokból és különféle hangszereléssel. Expresszionista ihletésű lírai monológ az Ami vonz című írás — a belső világ érzékletes, képekben-színekben-formákban tobzódó, lávaszerű kiömlése. Korábbi novellákban megkezdett motívum-kört folytat a szürrealista-groteszk Jézuska; — a gyermekkor magán-mitológiája íródik tovább a Civil a pályán-ban, Lebovics-csal és Krauth-tal, a kisvilágnak, a családi kozmosznaK azt az utolérhetetlen, realista szürrealista, groteszk-valódi látomását festve, mely már szinte családias meghittséggel ismerős a Halleluja színpadáról. E világ könnyen belátható, tárgyi-anyagi, szociológiai realitásként is leírható rétege: a pesti zsidó kispolgár élete. Azé a zsidó kispolgáré, akit létében szüntelenül fenyegetett a történelem, akit a Dunába lőttek, akit elhurcoltak negyvennégyben és ötvenben, akit államosítottak — s aki mégis mindig újra kezdte, újra megkapaszkodott a kies pesti talajon. Kornis humánus és európai szemhatárú történelemszemlélete nem választja el a zsidó sorsot a magyartól — az ő Dunájába, melyről a hullák jutnak eszébe, minden ismerősét belelőtték: „Akiket szeretett — azokat mind! És nemcsak Radnótit, hanem Petőfit is, és Széchenyi Istvánt, és Nagy Imre urat, Batthyányi Lajost ás Raoul Wallenberget, és Weisz nénit és Weisz bácsit és József Attilát” ... A kollektív zsidó sorsot Kornisnál egyetlen család: a Szent Család és Krisztus története szimbolizálja, szinte már fokozhatatlan blaszfémia formájában. A szenvedéstörténet, a szenvedés-történet, a legbanálisabb zsidó kispolgár-család közegében inkarnálódik; a legmagasztosabb keresztény eseménytörténet a hétköznapok jellegtelen közhelyszerűségével megy végbe. Az embernek, hogy visszakaphassa ember-mivoltát, meg kell váltania önmagát. S ehhez: vállalnia kell az eredendő bűnt, melynek részese. A legfontosabb, leginkább nélkülözhetetlen ehhez a megváltási — egyéni és kollektív — rítushoz: a hazugságok burkából való kitörés. Az individuum és a közösség identitás-keresését, a történelmi itt és mosí-tal szinkronban cselekvő egyén önmagára találását tette (teszi) lehetetlenné a hazugság és önáltatás, ez akadályozza személyes és kollektív sors egybeesését. Az intézményesített társadalmasított hazugságról szól Az 1974 című írás: szatíra, pamflet, szellemes politikai gúnyirat ez 1974-ből, mely évben az írás, természetesen, nem jelenhetett meg, ha ugyanis megjelenhetett volna, akkor nem ilyen lett volna... Feloldhatatlan paradoxon tehát, létében hordozva a kor abszurditását. (A feloldás, persze, létezik azért, ám lényegében csak a paradoxon — és az országhatár — megkerülésével...) Az 1848-as forradalom, a március 15-i események 1974 politikai szelleme és gyakorlata szerint való újra-játszatása: a tervszerűen, felsőbb utasításra .lebonyolított’ forradalom frenetikus erővel leplezi le a hetvenes évek manipulált társadalmi mechanizmusait. Groteszk paródia ez egy abszurd, mindennemű racionalizmust nélkülöző lét-mechanizmusról, melynek apró mozzanatait, finom árnyalatait, a hozzá tartozó nyelvi-statisztikai, folklorisztikus „felépítményt” talán Kornis tudja és érzi a legjobban. 499
