Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Fabó Kinga: Végrehajtja és elszenvedi (A hermeneutika mint a medialitás filozófiája) (tanulmány)
sége és lehetősége. Mivel az embernek nyelve és világa van (így együtt!), ez lehetőtővé teszi számára, hogy környező világához szabadon, több, végtelen sok különböző módon viszonyuljon, álljon hozzá. Ez az alapja és lehetősége a nyelvek sokféleségének. Így, paradox módon az ember általános és megszüntethetetlen nyelvhez kötöttsége teszi lehetővé az egyes nyelvek sokféleségét, a nyelvválasztás és nyelvhasználat szabadságát. A nyelvi világlátásoknak vagy akár maguknak a nyelveknek a sokfélesége egyáltalán nem jelenti a világ relativitását vagy relativizálását, mert mindegyik nyelvben, mindegyik nyelvi világlátásban ugyanaz az egyetlen világ mutatkozik meg. A Gadamer-féle hermeneutika szerint tehát csak egyetlen világunk van. 3. A természetes nyelv nem puszta eszköz, nem szerszám. Nem eszköze sem a közlésnek, sem a gondolkodásnak, sem a megértésnek, sőt még a megértetésnek sem. Nyelv és kifejezés, nyelv és gondolkodás, nyelv és megértés között belső, lényegi összetartozás van: az a bizonyos tükörviszony: a lenni és megmutatkozni egysége-különbsége. Ezért az instrumentalista nyelvelméletek, amelyek a nyelvi szó jelfunkciójára és eszközjellegére épülnek, alapvetően elhibázottak, hiszen a természetes nyelvi szó nem jel és nem eszköz. Jelek viszont a mesterséges vagy formális nyelvek szavai, mert azok nem „saját jogukon”, hanem csak a megértetés eszközeiként, szerszámaiként használtatnak anélkül, hogy fölmutatnának valamit. Viszont egy ilyen mesterséges jelnyelv nem nyelv a szó igaz értelmében, mert nem egy nyelv- és életközösségen alapul, hanem valóban csak instrumentum .A természetes nyelv ezzel szemben a megértés végrehajtása során teremti meg saját valóságát. Arra az alapvető tévedésre, hogy a nyelv szavai jelek, s mint ilyenek, eszközök, egy egész tudományág épült: a szemiotika. Gadamer tanításának fényében azt mondhatjuk, hogy a szemiotikának csak abban az esetben van létjogosultsága, ha a mesterséges vagy a formális nyelvek jeleiről, illetve ezek általános elméletéről van szó. Ezek ugyanis valóban jelek: nem megmutatnak, hanem eltakarnak (referálnak). 4. A nyelv és a szó nem puszta forma, hanem tartalomsűrítmény. „Saját jogán” érvényesül: azáltal, hogy megszólaltat valamit, és nem azáltal, hogy például a gondolkodás vagy a megértés eszköze lenne csupán, vagy valami rajta kívülinek a puszta jele (neve). Ha elvonatkoztatunk a nyelv vagy a szó tartalmától, és csak mint puszta formát tekintjük, éppen lényege sikkad el, ti. univerzalitása: az, hogy a nyelv, amely minden megértést átfog, mélyen bennerejlik a gondolkodás és az értelmezés tevékenységében. Arról nem is beszélve, hogy minden szóban egy világ van, és a nyelv egészében is a világ mutatkozik meg. Ide kapcsolódik Gadamernek az a megjegyzése is, mely szerint ha minden nyelv egy meghatározott világlátás (ahogy Humboldt gondolta), akkor elsősorban nem egy meghatározott nyelvtípusként az, hanem azáltal, amit az illető nyelvben mondanak, ami hagyományozódik benne. Más szavakkal: szerinte a nyelvi világkép nem a nyelvben, a nyelv rendszerében, szerkezetében rögzült információkban, tapasztalatokban, igazságokban, állításokban stb. nyilvánul meg, hanem a nyelvvel megtett és a nyelvben hagyományozódott információkban tapasztalatokban, állításokban. 5. A nyelv keletkezésére vonatkozó kérdés értelmetlen, mert az ember nélküli világ létét feltételezi, amely világ úgymond később kapott nyelvet. Mondjuk úgy, hogy volt egy „első névadó”, vagy ahogy Platón mondaná: egy „névalkotó”. Pedig valójában a nyelv kezdettől fogva emberi: nem is lehet másmilyen, mint ahogy maga a világ is csak a nyelvvel való egységében, speciális tükörviszonyában szá- munkravaló. Az igaz, hogy a világ az ember nélkül is létezhet, létezett is, de mint ilyen, az ember számára hozzáférhetetlen magánvalóság (volt) csupán. Mint már többször említettem, a modern (nyelv)filozófia, logika, szemantika 491
