Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Fabó Kinga: Végrehajtja és elszenvedi (A hermeneutika mint a medialitás filozófiája) (tanulmány)
2.1. A nyelv történés (jellegű). A nyelv nem cselekvés, hanem történés. Hogyan? Azt gondolhatnánk, hogy a herme- neutikának ez a „passzivitása” onnan adódik, hogy elsősorban (látszólag) csak a megértéssel foglalkozik, szemben, mondjuk a generatív grammatikával, vagy a be- szédaktuselmélettel, amely a beszélő cselekvését van hivatva modellálni, és amely szerint a nyelv használata, a beszéd, a beszélés tényleges cselekvés. Mi, beszélők hozzuk létre a mondatokat a velünk született nyelvi képesség alapján. Valójában a beszélés már ebben az esetben sem a beszélő szubjektum akaratlagos vagy választott cselekvése, mert a nyelvhasználat és a nyelvi repertoár továbbképzése nem egyéni és nem szándékos aktus, hanem megtörténik velünk. Ilyen értelemben mondja Gadamer, hogy nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél minket. Van azonban a történés jellegnek egy ennél sokkal mélyebb, létünk egészére érvényes értelme is: amikor a nyelvvel megnevezett, kifejezett dolog, gondolat, hagyomány szólal meg és szólít meg minket és így létezéséhez jut. Ilyenkor mindig maga a mondott dolog beszél, mintegy magától, bármiféle cselekvő alany, ágens közreműködése nélkül, ha hagyjuk szóhoz jutni. Tehát ez magának a dolognak a tevékenysége, nem a miénk. Maga a dolog hozza létre a szó szoros értelmében önmagát. A dolog tevékenységét a gondolkodás csak elszenvedi. A megértés is így: akaratlanul történik meg velünk, nem mi csináljuk. A világtapasztalat nyelvisége is ezt jelenti: a létező szólal meg benne, de ez nem másodszori vagy sokadszori szóhoz jutás, hanem „születés”: a létező itt jut először szóhoz, s ezáltal a szó szoros értelmében létére jön, létéhez jut. Így és ezért létünk egésze mediális természetű. A történésjelleg kérdésköréhez tartozik a nyelvnek, illetve a szónak két további sajátossága is .Az egyik az, hogy a szó (Ige) értelme nem választható el hirdetésének történésétől, hiszen üzenet. A másik az, hogy a nyelv természetes fogalomalkotása mindig már eleve folyamatban van, s mint ilyen, a nyelv történésjellegét juttatja érvényre. Mindig működés közben vagyunk. 2.2. A nyelvi történés spekulatív struktúrájú, a nyelv létmódja: spekulatív. Gadamernél a spekulatív viszony fogalma a szó eredeti értelmének megfelelően egy sajátos tükörviszonyt jelent. Ez a tükörviszony nem egyértelmű leképezés vagy hozzárendelés, hanem lebegő összetartozás, megszüntetve-megmaradás. Valami, ami kettő és mégis egy. A tárgy és a türkörkép csak egymáshoz képest léteznek mint tárgy és tükörkép: egyszerre jönnek létre, szüntetik meg és ezzel teremtik önmagukat, létük csak tükrön mint médiumon keresztül mutatkozik meg. A nyelv ebben a viszonylatrendszerben tárgy is, tükörkép is, tükör is. Egyszerre közvetítendő, közvetített és közvetítő. Az, hogy a nyelvi történés spekulatív struktúrájú, két dolgot jelent: A) a nyelv mint „tükörkép” saját léte szerint megfoghatatlan: anyagi eredetű, s mégis anyagtalan; B) a nyelv nem valami eleve adott szilárd létező leképezése, hanem folyékony szóhoz jutás, megmutatás. Az, hogy a nyelv létmódja spekulatív, azt jelenti, hogy önmagában reflektált, önmagában és nem önmagára vagy valami másra. Ahogy a fény metafizikájánál láthattuk: láthatóvá téve, átvilágítva mást, ő maga válik láthatóvá, és csakis úgy látható, ha láthatóvá tesz valami mást. Láthatjuk, hogy lét és nyelv a spekulatív fogalmán keresztül függenek és kapcsolódnak össze, válnak eggyé úgy, hogy mégis különbözőek maradnak. Ezt fejezi ki a spekulatív egység fogalma is; amely a lenni és megmutatkozni szoros összetarto- zását-különbözőségét jelenti: minden létező spekulatív: önmagától különbözik, megmutatkozik, nyelv, amely értelmet mond ki. Innen a végső következtetés: lét = nyelv = megmutatkozás = magának a dolognak az előjövetele, ami kiviláglik: különbözik és megmutatkozik, „fellobban elhomályosul” (Székely Magda), „csillog, de 487
