Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
pincegádor feletti kis ablakon, valamennyi azon nyomban visszaugrott, másképp kell, más, hathatósabb módszerrel, talán nem is parancsoltam össze őket elég sűrű, egymásba tapadó tömeggé, s így, visszakúszva már a kör is szét- bomlott, foszlánycafnikra hullott, egymás lábába, fülébe, rojtjába kapaszkodó ködrongyok, de kiemelkedtek csakhamar a kiállításrendezők, csak most vette észre, azok vannak a legtöbben, irányításukra következtek az új csoportosítások, az eddig hószakállas nagyapa hirtelen fekete sörényes cirkuszlóvá alakult, a zománcozott díszhintót hátán táncoltatta, a nagy kavarodásban a csecsemők anyjuk melle helyett a krokodil szájából szoptak, elhatározása a végső tettre szinte inogni kezdett, a legzavaróbb, sőt tűrhetetlenebb az egész változásban, hogy lett légyen elefántormány, vagy rendőrsisak, bérgyilkos, vagy énekes koldus, kétfülű lyukas fazék, vagy egyfülű öszvér, valamennyi szamárfület mutatva árnyhangon dörmögte: te vagyok, te vagyok, te vagyok, nem, ezt nem tűrhette, önmagáról való képzete merőben más volt, nem, ezt nem viselhetem, a rágalmazó képekre lélegzetálcája erőre kapott, és az emlékezetálca? (mindennyitvaállelőttem), rendnek kell lenni, fegyelemnek, erre mindég sokat adott, és valóban, a lebernyeges árnyköpeny sietett segítésére, tudtam, mindég tudtam jön majd a szerencsés fordulat, a köpenybe az egészet felnya- lábolta, mind együtt, gondosan ügyelni, egy se csusszanjon ki, no most, hiány nélkül, valamennyi, hamar besüllyeszteni az óceánba, csak megszabadulni, szelüktől menekülni, ám alighogy a dagály az egybetapasztott árnytömeget ellepte, már meg is indult az apály, és íme, a víz színén, lebegő árnyköpenyen li- dércfényben vonagló árnyhad, a száraz fövényt csúszó-mászó árnyak csíkozták s onnan a dünék ösvényein át árnysebességgel érintéstávolban ismét fenyegetően, vigyorogva, legyőzhetetlenül, sértetlenül föld be nem fogadta, víz kivetette, maradt a levegőég, ott majd a felhőkkel, ott majd eggyé olvadva-------------------------------------------------------------------------az ég maradt folttalan és tiszta és üres — azúr — mosolytalan árnyai akkor egyszerre rá borultak mielőtt az egyetlen fény érintésétől perzselt eszméletszikra elhamvadt, mielőtt teljességgel árnnyá vált, suhogott a szó, a szó, ami kezdettől fogva, suhogott körbe körülötte és alatta és felette, suhogott kezdet és vég nélkül, felitta a vörös hólyagokat, a színes és színtelen hangokat, teljes szomja fel még a szürke csendet is, felitta az ébrenlétet és az álmot, a tudást és a nemtudást, a kérdést és a feleletet, fel a kíváncsiságot és az unalmat, az árnyat és a nemárnyat, felitta önmagát mielőtt teljességgel árnnyá vált suhogott a szó, ami kezdettől fogva, suhogott csigavonalban, mielőtt teljességgel árnnyá vált, mielőtt magába nyelte új szómagot érzett nyelve alatt, ámysebességgel kihordta, megszülte azt, ami eleitől fogva, azt, ami őt felszippantotta, azt, amit ő felszippantott, az idő árnya suhogott: SEHOL mielőtt .teljességgel árnnyá vált már nem futotta az eszmélésre: sehol a helynélküli hely, ahol nincs szó, ahol nincs visszhang, a boldogtalan hely, ahol nincs boldogtalanság. 47
