Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5-6. szám - Szávai Géza: Nőfelmutatás (novella)

rom megsimogatni, igen mert csak azt szokj átok meg, hogy elől fogdossák a combotokat, falusi tempók, mámá drákuluj* hát a comb hátul is comb, hátul is szép, s kerek, de még milyen, szép nagy, jaj kicsiédes, ne feszítsd meg, hagyjad, hogy rúgjon ki a combod húsa, na így, terülj el rajtam, jaj, milyen szép nagy test, és nem is súlyos, ahogy így tartom, lebegtetem magamon, magam fölött, olyan szép vagy s olyan könnyű, s mégis olyan tartalmas, hogy alig fér a karomban.

Elpirul a hold, holdlemente, olyan hirtelen tűnik el, a vörös nyaktiló vagy a vörös bölcső, ahogy nézed, ahogy figyeled olyan hosszasnak hiszed a holdlementét, s közben tudod, érzed, milyen hirtelen lesz éjszakább az éjszaka, talán azért is voltam egy kicsit álmos, akkor van igazi éjszaka, mikor a hold is lemegy, de most ebben a vörös fényben már nem vagyok annyira álmos, mikor az éjszaka közepe táján a hold is lemegy az előtte már jóval hamarabb lement nap után, ebben a megduplázódó éjszakában, nap- és holdlemente nyomán előállt éjszakában már a hajnalt érzed, mikor a hold lemegy, eszedbe jut, hogy nemsokára viszont felkel a nap, végeredményben mozgalmassá teszi, s az éjszaka időben még elég távoli végét vetíti eléd a holdlemente, kiűzi az álmot a szemedből, álmos nem vagy, legfennebb fáradt, ez a sötétség már nem csap be, ez a holdnélküli éjszaka már nem tart sokáig, a csillagok nem világítják át az éjszakát, fekete köd, fekete vatta, messze nem láthatni, az ember pillantásának köre szűkül, maga köré szűkül, de hamar f átszáll ez a fekete köd, most puhábbnak, melegebbnek tűnik az éjszaka, hogy nem látni olyan messze és összeszűkül a világ, ez a kocsiállat is mackósabban jár majd benne, több idő alatt érnénk haza, mint amennyi alatt idejöttünk, Molnár Vencelnek is eszébe juthatott volna, hogy mindenütt jobb, de a legjobb otthon.

— Minden renrdben, bátyám?

— Igenis.

Mért tartja elhúzva az ablakot, hát körte van itt?, ülhetnénk fényben is, mit akarnak megint, mért állunk, vigyenek, mért állnak meg az úton, vigyenek, ahogy mondták, ez most mért bámul, hátrajön? kinyitja az ajtót, hozzámüt, úgy kalapáljon hozzám, én megmondom magának jóéi őre, hogy úgy kalapáljon hozzám, hogy én egyszer visszaadom, magának, a gyerekeinek, az unokáinak, én kapok valakit, akinek visszaadjam, én valakit kiírtok, menjünk, azt mondták levisznek Bukarestbe, vigyenek, miért állnak.

— Nincs semmi mondanivalója, bátyám?

— Nincsen, kéremszépen.

Egyelőre, egyelőre nincsen, lesz majd, egészen bizonyos, hogy lesz, senki nem akarja elhinni nekem, de én biztos vagyok benne, hogy lesz Molnár Vencelnek mondanivalója, eljön annak is az ideje, milyen kár, hogy még nem jött el az ideje, mehetnénk haza.

— Akarok kérdezni valamit, bátyám, amíg hűl a motor, s amíg pihenünk. Én megértem, hogy maga nem akar beállni a kollektívbe, csak azt nem értem, hogy egészen pontosan mi tartja vissza? Maga csak azt látja, hogy mit veszít el, de azt nem, hogy mit nyer.Tud maga egyáltalán valamit mondani, felmutatni valamit ami nem tetszik magának, ami irtózatosan rossz? Történt ilyen, látott valami disznóságot a kollektív működésében?

— Láttam kérem.

— Nohát, ez az: amit lát, kollektivistaként jelezheti, felvetheti, és a közösség hatalmával, a törvény eszközeivel kiküszöbölhető, meghaladható.

419