Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Szávai Géza: Nőfelmutatás (novella)
hogy nekem pörögnél, csakhogy én nem estem a fejemre, anyád le is fekhet, nem volt mért kicsípje magát, ha ittmaradnék se mehetnél a bálba, mi benne a pláne, semmi, egyáltalán semmi, az öregek lefekhetnének, mindjárt megmondom direktbe, ha nem értenek a kultiváltabb beszédből, hogy lassan már itt a lámpaoltás ideje. A fülkében csak a számlap világít, az is fölöslegesen, a színes fény álmo- sít, miért kell egy embernek éjszaka idején kocsival mászkálni a világban? Andi legkésőbb reggelre vár, már ágyban kell lennie, az arca talányos, az ő arcáról nem lehet befelé következtetni, lehet, de nehéz, Andi a határon egyensúlyoz, nem is sovány, nem is testes, nem is közepes, ő a határhelyzet, aki megvonja a vállát, ő az alig észlelhető vállvonogatás, mindenki képes megvonni a vállát, a vállát mindenki uralja, egy nő nem egyszerűen a vállát vonja meg, a mellét is vonogatja, egy nagy tehén megvonja a vállát, de e mozdulattal meg se képes mozzantani a mellét, Andi ha megvonja a vállát, a melle is mozdul, Andi képes megvonni a mellét, mely szándékai, akarata szerint moccan, bár mindez csak alig lehetséges, mintha nagy-nagy súlyt emelne Andi, alig zubog két válla után a két mell, s ő ilyenkor olyan törékenynek tűnik, elfeledsz mindent, csak segíteni akarsz neki, magadnak, hogy megvonja a mellét, hogy megvonja a mellét, s már mindkettőtöknek fáj ez az egyensúlyozó, ez a határhelyzet. Jön Domokos András, mindig éjszaka, csillagos ég alatt, a hűvösön, közeledik, már megint közelebb van, mint elmúlt éjszaka, de még sokat kell jönnie, amíg felér ide a messziről kanyargó úton a házig, csak éjjel jön, nappal a tűző nap melege miatt bokrokban alszik, éjszaka talpra áll és jön tovább, minden éjszaka mind közelebb hozzánk, és amikor megérkezik, akkor el kell mennem, övé a ház, az asszony, az asszony nem is tudja, hogy minden éjszaka mind közelebb van, feltartóztathatatlanul gyalogol hazafelé Domokos András, nappal alszik, a bokrok tövébe húzódik a tűző nap elől, este tovább indul, ezen az éjszakán ha ereje volna a ház elé érhetne, de nincs már ereje, haj- nalodik, jön fel a nap, ő összehullva az árok szélén, rásüt a nap, árnyékba kellene húzni, le kellene önteni vízzel, meg kellene itatni, hanem estig kiszárad a tűző napon, s többet sose áll két lábra, egész nap nem engedem ki az asszonyt, egész nap szórakoztatom, kimerítem az asszonyt, nehogy kimenjen, este kiállók a tornácra, a csillagok alatt kanyargó út szélén élettelen rongykupac Domokos András, s nem tudok szuszogni, görcsöl a mellkas, fenn, a torok felé, innen el kell futni. — Nohát, mi meg kellene írjuk Julával azt a kérést, mert azonban jön a kocsi, s mennem kell. Le kellene adjam a napokban. Megírjuk a szomszéd szobában, pihenjenek le nyugodtan. — Kálmán fiam, nem kellene mégis szakmunkásnak, miért éppen kapusnak? — Zelma néni, ez egy nyugdíjas állás. Amíg áll a Tricotaj, addig kapusai is lesznek. Könnyű, kényelmes, bizalmi állás. — Ahogy gondoljátok, fiam. Így gondolom, attól még megtanulhat kötni, veszek neki kötőgépet, otthon egy szobát beállítok erre a célra, ha kapus, nem holtfáradtan jön haza, úgy, hogy rá se bírjon nézni a kötőgépre, és naponta csurran, cseppen valami, egyet- kettőt nem ellenőrzői olyan jaj de erősen, mikor jön ki a gyárból, érted, Jula, s ha azok tudják, hogy nem kárálsz, akkor te is megkapod a részed, sok kicsi sokra megy, annyi fonalad lesz, hogy nem győzöd kötni, no nem azt, amit 416
