Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Ágoston Vilmos: Gondolj rám ha kiviszed (Mail-art komédia)
réten, megmondták, csak diszkréten ... És akkor mi lesz? I. Ne törődj velük, a főnök kiszed. II. Egy bunkót! Ha olyan marhák vagyunk, hogy magunktól kerülünk be, csak röhög egyet, s nem szed ki... I. Nem is adjuk oda a tudományos hipotézist ! II. És, ha a főnök küldte ezeket?! Na? Megvan már az levél? Jönnek, értsd meg, jönnek ... I. Ó, dehogy, alig egy-két alak, teljesen ártatlanok... nézd meg az is milyen bambán néz ... II. Ne várjuk meg, amíg baj lesz ebből ... aztán mind magyarázhatod, hogy „én tudós vagyok, kérem, tudós doktor”... mit keresett a szemeten!? Nincs magának esze, hona és babája, hogy mindenáron itt a szemeten ilyen szemét dolgokkal...? Aztán mind mondhatod, hogy: miximaxi létmini és taximaxi miximaxi... vigyázz, ott, ott... sötéten figyelnek. Oltsd el a lámpát. Vigyázz! I. Te rémeket látsz! II. Nem. Embereket. I. Az emberek a mi barátaink. Gyertek ide kedves barátaink! Itt minden az emberért történik! Az ember a kutatás alanya és semmi sem idegen tőlem, ami emberi... Hát nem emberi? Ö az embereket szeretni kell... II. Csak az asszonyokat. Az embereket nem. Ezek különben is gyűlölnek minket! I. A gyűlölet is csak egy érzés . . . II. De engem szeressenek, érted, parancsolom, hogy engem szeressenek. Ezek csak óvatosan figyelnek, várnak, sunyítanak... Keresd már meg azt a levelet... Siess ... érzem, ennek nem lesz jó vége! Itt mindenki ellenünk tör, gyűlöl, uszít, a főnök sincs itt... Kibabráltak velünk. Ó, nagyon kibabráltak velünk! Még nem késő ... Azt mondom, még mindig nem késő. Még talpra állhatunk! Megiszunk egy deci pálinkát, irtó jó ötletem van, talpraál- lunk... I. Most akarsz talpra állni, inni és gyújtogatni? Most, éppen most, amikor már dereng a tudományos jövő, amikor már kezdem látni... II. A tudás anyját pongyolában! Azt látod, azt... Ez így nem megy tovább ... kerítünk egy papírt és megírjuk mi! I. Mit írsz meg? II. Ha te nem mered, jó. Én megcsinálom tiszta egyedül, de aztán fel jelentlek! Hát hogy képzeled, csak én vállaljam egyedül?! Ezt már végre vállalni kell. Valakinek meg kell írnia. Ezt most már nem lehet tovább halasztani. S végül, nagyon egyszerű az egész: két alakot rajzolunk gázmaszkkal, ráírjuk „mélyárt”, s a szöveg „Bob küldi Alfonznak”. összetépjük, leöntjük paradicsomlével ... a többit felgyújtjuk, a villám csapott bele, hogy a mennyköves, elégetjük, s kész! I. De miért rajzolsz? II. Nem csak én „rajzolsz”, te is rajzolni, mindent ketten, hogy a főnök lássa, Bob figyelmezteti Alfonzot, észrevett minket, tehát, ha diszkréten, akkor minket sürgősen át kell helyezni más munkára innen a szemétről, diszkréten! így mi is jól járunk, a főnöknek is van amiért elővennie őket, de nekik sem lesz bajuk, hisz nem ők írták... gondold meg... mindenki jól járna, mindenki boldog ... úgy szeretnék már valami nagy jót tenni az emberekért! Ezért a nagy emberiségért! I. Igen, és áthelyeznének ... II. Áthelyeznének! I. Áthelyeznének egy másik szemétre! Én nem. Én megszoktam ezt a kis kupacot, már ismerem a törvényszerűségeit, a vitalitását, értem a kommunikációját, én nem megyek sehova, innen csak a gyáva kukacok szaladnak el. Ezzel nem használunk senkinek! Bob és Alfonz úgyis tudja már, hogy figyelik, ők mégis üzengetnek, provokálnak, az ilyen provokátorokon nem érdemes segíteni, na meg a tudományos szegmentumokat nem szabad meghamisítani, a szellemi és tárgyi meszidzsek csak hosszas masz- százs után jutnak kifejezésre, ezt a tudományos metakommunikációs jelrendszert nem zavarhatjuk meg semmilyen külső beavatkozással. Leveleznek, leveleznek, mi figyeljük és rendszerezzük. Ez a mi munkánk és nem is kevés. II. Az anyjuk türelmét, hát ne levelezzenek! Muszáj nekik levelezni?! Folyik ki a két szemem, azért, hogy ők nyugodtan levelezzenek! „írja-meg-hogy, írja meg-hogy” ne írjon semmit! Fogja le 392
