Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Bagossy László: Sziláyi Eszter Anna: Babagond (kritika)

bizonyítja, valamint legelső darabjai, melyekben hangsúlyozottan ez a probléma fogalmazódik meg. A „játék téged választottalak” című versben például a szórendnek és az igekötőknek olyan „tévesztéseire” akadhatnak, amiket a gyermeki beszéd fejlődését elemző szakirodalmak szoktak előszeretettel tárgyalni: „kör közepén te / rosszcica macskaszéken / akár vándorka babám / kit a télen átszerettem / akárcsak hányódással tengerszívemben / még sok élettelen élőt / kiket személyiségjegyekkel / megruháztam”. Bizonyára feltűnő itt a kissé nosztalgikus hangvétel, ez a gyermeki létből egy még gyermekibb létbe vágyó nosztalgikusság, akár a „személyiségjegyek” kifejezés, melyek arra engednek következtetni, hogy Szilágyi Eszter Anna maga sem kívánja velünk elhitetni, hogy valódi gyermekversekkel van dolgunk — sokkal inkább egy olyan gyermek verseivel, aki egészen különös viszonyban van az irodalommal, (amennyiben tudomása van róla), s meghökkentően stilizált változatát adja annak a látásmódnak, amivel természetes, és naív körülmények között rendelkeznie kellene. Ez a reflektáltság, és a koravénség különös hangsúlyozása (mit a „gyerekhangok”-ban a József Attila gyermekverseire történő utalás árul el igazán) az egész kötet egyik kulcs motívumává válik, s ezt a jóindulatú olvasó biztosan kedves csodálattal fogadja majd, a rosszindulató olvasó esetleg gúnyos kacagásban tör ki, míg a teljesen hűvös és tárgyilagos szemlélőnek talán szöget üt a fejébe a dolog, hogy egy ilyen fiatal hölgy esetében, aki verseket ír, miként tévesztődhetett össze máris ilyen „felnőtt” és ilyen „modern” módon az élet az irodalommal, illetve a társadalmi viszonyok a grammatikai törvényszerűségekkel.

A kötet olvasásakor az embernek az a benyomása támad, mintha a szerzőt nem a létezés, hanem sokkal inkább az irodalomban való létezés ragadná meg; mintha színházi díszletek és kellékek tanulmányozása jelentené számára az igazi élvezetet, s mintha a színészek sem a játékuk mögött meghúzódó valóság miatt volnának elsősorban érdekesek, hanem színész-voltukban, a díszletekhez, a kellékekhez, egymáshoz, és a közönséghez való viszonyukban. Ilyenformán úgy tűnik, mintha e versek kapcsán Szilágyi Eszter Anna költői szín játékának lehetnénk tanúi — annak a gyermeki játszadozásnak, amely lényegénél fogva a „felnőttekhez” kíván hasonlatossá válni, ám oly módon, hogy éppen az eredetiségben és az egyéniségben látja e hasonlatosság alapját. Az összetéveszthetetlenség és a sajátos karakter mindennél fontosabbnak tűnik számára, s ennek nyelvi kidolgozása mellett saját női mivolta az, amely leginkább ezt a célt szolgálja. Szilágyi Eszter Anna verseinek különösen erőteljes „nemi jellege” az, ami a legszembetűnőbben érvényesül, s válik (minden reflektáltságon felülemelkedve) érzékivé. Itt persze meg kell jegyeznünk hogy az a fel-felderengő mítosz amivel a költőnő dolgozik (s amit nevezhetnénk talán a Mai Magyar Irodalom Mítoszának is) csupa férfi-felnőttet vonultat fel, akik mellett nőnek lenni már önmagában is döntő megkülönböztetést jelent. A mottó kapcsán felbukkan Ottlik neve, később Tandorié a verebeivel, mint Tan (hiszen író VAGY leszel te is), s a tájékozottabb olvasó ez utóbbi vers címéből Esterházyra gyanakodhat. Azonkívül itt van még a titokzatos M (üzenetek a Mesternek/3.) vagy „külsősként” Jeles Andris, hogy csak az egyszerűbbnek ígérkező filológiai megfejtéseket említsük. Mindezeket a jóindulatú olvasó veheti egyszerű tiszteletadásnak (a rosszindulatú olvasó gúnyosan kacag) míg a tárgyilagos szemlélődének tudomásul kell vennie, hogy a művész—és—befogadó— szakadék két partja közül valamelyiket kénytelen kiválasztani magának.

Szilágyi Eszter Anna számára valószínűleg nem jelent igazi problémát ez a szakadék (tudja, hogy manapság az író nem írhat mindenkinek): ő a művészet partján áll, s ott is akar állni, maga a szakadék pedig tartozéka ennek a játéknak, mit ő any- nyira szeret. Jellemző erre az a nagybetűs és játékos teatralitás, amivel tilalom nincs című versében érinti ezt a kérdést: „ÉN SOSE TUDOM KINEK ÍROM A VERSEM!”, s amelyben érzéki fricskával illeti ezt a már jelentősnek látszó közhelyet.

A szakadék azon oldala, amelyiken szeretné megvetni a lábát, azért is oly vonzó, mert egyre inkább kezd hasonlítani egyfajta „másvilághoz”, amely a másik partról az isteni érthetetlenség előjogainak birodalmaként tűnik fel az egyszerű halandó szemében, aki hajlandó elhinni azt, hogy odaát egészen más, intuitív géniuszok haladnak az irodalmi fejlődés csillagos ege felé. A démoniság, amit Szilágyi Eszter Anna ki383