Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Bagossy László: Sziláyi Eszter Anna: Babagond (kritika)
csit sem vet meg, a szélsőségek közötti viharos csapongás kedvelésében érzékelhető leginkább. Sajátos nyelvtanában egyik pillanatról a másikra vált át a fent említett, közhelyekre építő egyszerűségből a szinte megfejthetetlen szókapcsolatokba és áttételekbe. Ugyanez a „mozgékonyság” jellemző nő-attitűdjeire is: a selypítő, szűzies kislány minden átmenet nélkül változik át „Végzet Asszonyává”, sőt egyidőben kíván lenni mind a kettő. A jóindulatú olvasót ez bizonyára lenyűgözi (a rosszindulatú olvasó: gúnyosan kacag) az objektivitásra törekvő elemző pedig a kamasz-lét tudathasadásos állapotát véli felfedezni ebben, amikor gyermek és felnőtt egyetlen testben és lélekben próbál megférni egymással: „Jöjjön a közelembe, jó? / ölölöm ölölöm ölölöm magát / nincsen gátam a szeretetben / oda én! / jöjjön a kezelembe / ölölöm ölölöm ölölöm magát / selyem, tégedet belesodorlak / derekamkörül libegsz lobogsz / hiszen hamis hiszen hamis hiszen hamis / a forratagba hull a leplez / csi- gácska nyak s a hát kezednek játssz engemet / ENGEMET JÁTSSZ” (Herzigen). Jól látható, hogy Szilágyi Eszter Anna birtokában van minden eszköznek, melyek szándékai megvalósításához szükségesek lehetnek: friss hangnak, szokatlan grammatikának, meghökkentő nyelvi megoldásoknak, játékosságnak, iróniának, egyéni stiláris attitűdnek, leszámítva az őszinteséget. Ez utóbbi tényező hiányolása azonban részünkről merő szubjektivizmus, amit valószínűleg még maga a szerző is egyetlen szóval porba tudna dönteni. Ez a szó: a „csavar”. Eredete talán a romantika kezdeteinek ködébe vész, ebben a formájában minden bizonnyal mai költők találták fel, akik a romantikus irónia-fogalom modern változatát szokták vele jelölni. Lényege az, hogy a mai költészet (szépirodalom) eszközei már olyan dimenziókba léptek, ahol különféle „csavar”-ok segítségével pillanatonként változtatják színűket és fonákjukat, értéküket és értéktelenségüket, nyíltságukat és rejtettségüket, felismerhetőségüket és felismerhetetlenségüket, humorukat és komolyságukat, melegségüket és hidegségüket stb. Mindezt átszövi valami különös tragikum, amely szintén nem mentes a „csavargóktól, s ahhoz, hogy a különféle indulatú olvasó eligazodjon bennük vagy megértést tanúsítson, rendelkeznie kell azzal az újfajta érzékenységgel, amely tisztában van a helyzettel, hogy a modor itt új dimenziót jelent, s új tragikumot, s amelyben az őszinteség is megtalálható, csak éppen rejtőzködik. Ezek után, amikor Szilágyi Eszter Anna verseit dicsérni kezdjük, természetesen újra kénytelenek vagyunk a szubjektivitás döntő szerepére hivatkozni, hisz a dicséret itt ugyanolyan teoretikus komplexusokkal kell hogy küszködjön, mint az elmarasztalás. Emellett azt is észre kell vennünk, hogy e kötet szerzője olyannyira „tud magáról”, hogy pusztán a műveiből vett idézetekből is meg lehetne írni róla egy recenziót. Ettől a módszertől azért tekintettünk el, mert a szerzőről alkotott véleményeknek a szerző tollából származó szövegekkel való helyettesítése még bíráló észrevételek esetében is túlságosan hízelgőek, s gyakorta azt a látszatot keltik, mintha nem léteznének azok a területek, ahol e szerző még a legnagyobb igyekezete ellenére sem tudhat magáról. Szilágyi Eszter Anna tehetségét még annak is el kell ismernie, aki nem hajlandó figyelembe venni a költőnő egészen fiatal korát a versek megírásának idején, vagy nem hajlandó azonosulni azzal a költői magatartással és hanggal, amit a művek képviselnek. A Babagond című kötet anyagának egységes nyelvi karaktere profi „írástudást” bizonyít, sőt egyéni költői kánonok létét, miknek segítségével a szerző bámulatos lendülettel képes érvényesíteni akaratát a költészet kellékei fölött. A TErzsébetem vagy a figyelem arcodon című versek szinte kirívó költői nyugodtsága és sajátos harmóniája ugyanúgy Szilágyi Eszter Anna arcához tartoznak, mint a szervusz virágos... kedvessége, vagy az ilyen szép sorok: „szeretem magam mert szánalmas / minden amely az áradó hitet / nélkülözi” (A visszavétel). A költőnő a Babagond megjelenésének évében ünnepli huszonötödik születésnapját. Nem tudhatjuk milyen érzéssel veszi kezébe ezt a kötetet, s tekint vissza egykori önmagára. Az viszont biztos, hogy felnőtt lett most már végérvényesen, s ez talán épp elég indok, hogy a költészetben végre igazi gyermek legyen. (Magvető, 1989) 384
