Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Bagossy László: Sziláyi Eszter Anna: Babagond (kritika)
Az itáliai ciklust a Fiamnak szóló „parainesis” zárja. Ennek a nemzedéknek már nincs, nem is lehet közvetlen emléke a „nagyság”-ról (bolhalétre kárhoztatva nőttek fel, zsugorállásba kényszerített felnőtteket láttak maguk előtt); már azt sem tudják: „Kassák, Füst Milán ki volt?” Ebben az „imaginárius kor”-ban, melyben a szellem nem él, csak „férget rág”, föld alá kényszerítve, az egyetlen menedék: a Nagyság emléke. „Kapaszkodj erősen Mantegna övébe, Fiú! — Szégyen, nem szégyen, húzasd ki magad innen!” A kötet gazdag és nagy hozzáértéssel válogatott képzőművészeti anyaga több mint „illusztráló” vagy „díszítő” jellegű: szervesen kiegészíti, szemlélteti, képzeleti s kulturális utalásokkal teljessé teszi a versek által felidézett életanyagot: azt sugallva, hogy csak az „örök értékek” biztosíthatják metafizikai síkon az emberiség-szintű (nembeli) élet folytonosságát, múlt — jelen — jövő általuk rendeződik folyamattá. Az ember szellemi nagysága törpe korokban sem huny ki, de ilyen korokban a művész kívül és felül kerül a valóságon; csak így tehet eleget eredeti funkciójának: őrzi és továbbadja a „nagyság emlékét”. A záróciklus gyermekversei (Tref, világszám!) azt a hitet és reményt sugallják, hogy a gyermeki báj, ártatlanság, kedvesség mindenkor — ma is! — fénybe tudja vonni a világot! „Nóka történetei”, a kiscicák — madarak — paripák — angyalkák s tündérek világa, a „selyemgombolyaggá” átváltozni kívánó „nagy” kutya, s a nagyra nőni vágyó kislány önfeledt játékai — a primér források boldog buzgását, a min- dig-megújuló létezés kimondhatatlan áradását idézik. így oldódik fel a költő (az ember) keserűsége s telítődik szíve új bizalommal: talán mégis van értelme, van jövője a versnek (is). S ha van, akkor arra is van remény, hogy egyszer majd, valamikor, a világ mégis emberszabásúvá formálható. Mert bár korunk „a nembeli ember agóniája” — az agóniát talán „átlényegülés”, „feltámadás” követi, s nem „örök halál”!... (Magvető, 1989) BAGOSSY LÁSZLÓ Szilágyi Eszter Anna: Babagond Szilágyi Eszter Anna első kötete minden bizonnyal közérdeklődésre tarthat számot azon érdekeltek körében, akik manapság még figyelemmel kísérik a legújabb magyar irodalom fejleményeit, támogatják annak legfrissebb hajtásait, s kritikusként, pályatársként, irodalomszervezőként, családtagként, s közelebbi vagy távolabbi rokonként, ismerősként képesek kellő részvétet érezni a nehéz helyzetben lévő írók és költők iránt, kiknek állandó küzdelmet kell vívniok a kifejezés nehézségeivel, szerepük és tekintélyük megváltozásának tragikus és megalázó következményeivel, s nem utolsó sorban az oly sok fáradtsággal kigondolt újszerűséggel és eredetiséggel. A fiatal költőnő (akit nyugodtan nevezhetnénk költőlánynak is, ha a kiadó hosz- szú évekig tartó komótosságának köszönhetően nem válik belőle időközben felnőtt) kamaszkori termésének legjavát tarthatja kezében az olvasó, aki — rendelkezvén a fenti érdekeltséggel és részvéttel — még ennyi év távolából is joggal igényelheti magának azt a „plusz” érdekességet, amit a szerző életkora jelent, s amit a kiadó furcsa módon elmulasztott kihasználni, annak ellenére, hogy erre az érdekességre maga Szilágyi Eszter Anna is különös gondot fordított, ahogyan azt már a kötet címe is 382
