Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - László Gyula: Jákob harca az angyallal (Jegyzetek Henry Moore művészetéről) (tanulmány)

szeköti. Egy lyuknak éppen olyan formai ereje lehet, mint a szilárd tömegnek. Olyanféle, mint a barlangoknak. — Mi általában magunkra vonatkoztatjuk a méreteket, tehát 150—180 cm átlagmagasságúnak. A Stonehange pontos l:10-es modellje semmit sem mond az eredeti félelmetes monumentalitásáról. A méret tehát nem közömbös és nem cserélhető fel. A természetben, a tájban a méretek kisebbnek mutatkoznak, oda tehát életnagyságon felüli szobrok kellenek, hogy úgy hassanak, mintha reánk szabták volna!

A rajz és a dombormű az illanó jelenségek megformálásának eszköze, a szoborkészítés lassú munka. Mondhatjuk, hogy az egyik lírai, a másik epikai türelet. Rodint idézi: „A plasztika az öblösödések és domborodások tudománya.” Egy szobor a körvonalak végtelen számából keletkezik, írja 1932-ben.

Megszívlelendő, amit 1954-ben egy kérdésre felel: „Hogy egy művészeti mozgalom népszerű, akár sok is a követője, nem jelentős, nézze csak az absztrakt művészek légióját az Egyesült Államokban, úgy nőnek ki, mint nedves talajból a gombák. Ám ez még nem bizonyság az absztrakt művészet életrevalósága mellett, akár fordítva is magyarázható!”

„A nagy művészet sohasem tökéletes (a szó leltári értelmében)”. A nyugtalanság, amely minden nagy műalkotás velejárója, nem »tökéletes«.”

*

Ezek a nyilatkozat-töredékek elég világosan kirajzolják Moore alkotói egyéniségét. Feszültségek és lanyhulások, erős aszimmetria, pozitív és negatív formák ékelődése, törekvés arra, hogy a szobor „túlsó oldalát” is bevonja az együttesbe, az egysíkú „főnézetek” kiküszöbölése, a nyugtalanító erők érzékítése, az egyéniség helyett a nagyerejű, de semleges formákból való építkezés stb., stb. jellemzik Európa XX. századának e nagyjelentőségű szobrászát. Szót ejtettünk már az egyéniemberi hiányáról, erre a legjobban az mutat rá, hogy — tudomásom szerint — Moore egyetlen portrészobrot sem alkotott. Míg a „másik vonal” szobrászai egytől egyig kiváló arcmásokat hagytak reánk Rodintól Manzuig, Medgyessyig, a Brancu- sival induló „másik vonal” számára ez a fajta természetközelség egyszerűen nincsen ! Moore legközelebbi rokonai Lipsitz és Hans Arp és az indulásnál Brancusi, és természetesen a nagy őskori és újkori tiszta művészetek.

Szobrászata monumentális, formavilága pedig — emlékezzünk az autósárhányó- ra — a szabad természet pozitív és negatív tereinek és az emberi testnek ötvözetéből született. Néha a testet csak a teret áthidaló formai függvények alkotják, minden többi része „semmivé” válik, de ami megmarad belőle, döbbenetes erejű. Ezt a döbbenetét nem lehet elemezni, ez egyszerűen megvan a szobrokban. Azzal kezdtem, hogy nem minden műve áll hozzám közel, nos ezek a „csontvázemberek”: nem ölelnek át nagy tereket, nem rejtenek mélyükben születő életeket.

Így eljutottunk a szavak határáig: szavaink nem arra születtek, hogy téri valóságokat írjanak le. Egyszer — Medgyessy Ferenccel kapcsolatban — azt írtam Weöres Sándor barátomnak, hogy nem leírni, hanem megírni szeretném Feri bácsit. Válasza az volt, hogy ő még egy gyufaskatulyát sem tud megírni. így igaz, hát még egy térgörbékkel átszőtt Moore szobrot. Maradjunk annál, hogy a képeket — mint egy kiállítást — végignézzük, s így a szobrok hangulatát magunkba szívjuk, szavak nélkül, de annál nagyobb erővel. Akárcsak az indiai szobrászok, Moore is beleötvözi emberi testünkbe/létünkbe az élővilág és a halott természet szerves formáit.

367