Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - László Gyula: Jákob harca az angyallal (Jegyzetek Henry Moore művészetéről) (tanulmány)

A nő kissé előrébb ül. A két alak szalagszerű teste az ölben és a térdeknél buggyan meg s így alakítja ki az ülő tartást. Hosszú, szárközépig érő ruhájuk a szalagtestekhez kapcsolja a szétálló lábakat. A lábak mintázása természethű. A férfi köntöse hosszabb és néhány tér-közti redő ütemezi, a nőé négy hosszanti redővel nem tapad az alattalévő lábakra, sőt éppen ott a redő apálya, ahol domborodnia kellene. A combokra ránc nélkül tapad a lepel s ennek öbléből emelkedik ki két felsőtest. A férfi mellkasa széles, a nőé keskenyebb, ám hátulról nézve a gerincoszlop mentén mély völgy alkotja a testek negatív formáját. A női mi voltot két kis halom jelzi az emlők helyén. A mellkasok széles felületéből vékony karok ágaznak el. A nő kezei az ölben fonódnak össze, a férfi jobb karjával támaszkodik, bal ökle combján pihen. A kezek megmintázása természethű. Vékony nyakon ülnek a fejek, amelyek végeredményben két egymásra merőleges korong összeékeléséből keletkeztek: az oldalnézet és a szembenézet találkozik bennük. Az asszony fejének oldalnézete kissé profilszerű, a szemek korongja pedig úgy keletkezett, hogy Moore átfúrta a korongos tömeget: a lyuk két vége kelti a szempár hatását. Diadémszerű korong koronázza a fejet. Ugyanígy oldotta meg a férfi fejének szempárját is, de a fej egészen más jellegű, előreugró álla és homloka állati jellegű. A diadém itt is megvan.

A két szobor a cselekvéstelen lét állapotában került egymás mellé. Megfigyelhetjük rajtuk a természetelvű mintázás lassú átmenetét az elvontba, a démoniba. A kezek és lábfejek természetes formái indítják a látványt s minél fennebb jutunk, annál inkább elvonttá lesz a formavilág és a fejben már csak szinte a helye emlékeztet emberi fejre: elvont formajátékuk szinte riasztó. A testeket és a leplet Moor „összekarmolta”, sehol sincsen az emberi bőr simaságára emlékeztető felület. A lepel észrevétlenül olvad bele a testbe, csak a királynő kulcscsontjai táján van valami halvány záródás jelezve.

Az egyik katalógusának előszavában Moore a következőket írta (szabad fordításban) e kettős szoborról: „A Király és királynő csoportjának semmi köze a ma élő királyokhoz és királynőkhöz, inkább a király archaikus és primitív fogalmaihoz kapcsolódik. A csoport megfejtésének kulcsa talán a király feje, a fej, a korona, az arc és a szakáll egybeékelődik és érzésem szerint valami könnyed Pán-szerű rejtezik benne, szinte valami állati, és mégis — gondolom —, valami királyi. Hogyan keletkezett bennem e csoport gondolata, nem tudom, szerepet játszhatott, hogy az utóbbi egy-két évben lányomnak sokat meséltem s ezekben gyakran esett szó királyról és királynéról, lehet, hogy ebből fakadt a szobor gondolata.”

A továbbiakban majd gyakran halljuk még az ő szavát, de előbb nagy vonalakban ismerjük meg szobrászaténak színeváltozását, úgy ahogyan gyarapodtak munkásévei, tehát időrendben. Az az érzésem, hogy a változások mögött az az akarat állt, hogy minél többet mutasson meg a formák eltakart túlsó oldaláról is. Látásunk ugyanis dombormű-szerű: a tömör testeknek csak felénkeső felét látjuk, a másik fedett, nem látható. Ez elegendő kell legyen a festőknek, akik síkon dolgoznak, de nem elégítheti ki a szobrászt, aki téri formákkal dolgozik! Moore többféle kifejezőeszközzel dolgozik: kővel, amelyből faragás során elvesz, hogy a formát kibonthassa, bronzzal, amelynek agyag, vagy plasztilin-mintázásakor szélesen táruló mozdulatokat érhet el, mert az anyagot vasvázra rakja rá, rajzol, és rajzaiban is a forma misztériumát keresi. Szobraiban minél tömörebben, lényegretörő formákat alkot, rajzaiban pedig dúsan belemegy a részletekbe. Állami megbízásból rajzolta a földalatti vasút menedékhellyé alakított barlangjait és leszállt — maga is bányászfiú — a bányák mélyére, hogy az ott dolgozók munkáját megörökíthesse. Ettől eltekintve témái nem változatosak, szobrainak nagyrésze fekvő, felkönyöklő női alak.

Munkásságának elején szobrai tömör kőtömbök. Majd tanulván a természettől, amelyben néha átlyuggatott kövek találhatók, ő is lyukat vésett a kőbe s ezáltal a hátsó nézetet hozzákapcsolta az elölnézethez. Még meglepőbb kísérleteket tesz a belső forma kialakításával. Ügy képzeljék el, mint az anyaméhben, a gyermeket, úgy mint a középkori Mária-szobrokat: két formát ötvöz egybe, a külső áttörtet, és a benne rejlő másikat. Ezeket a szobrait vagy fából faragta, vagy bronzba öntötte,

365