Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
szagának, álmában tengerhab locsolgatta, másik oldalára fordulva most már önfeledten motyogta: gyönge gyönyör nyörge göröngyröngyöngytyúkszemesnek- állavilág-------rég nem volt ilyen zavartalan éjszakája, és a szép üde reggel, a biztos tudat, hogy még csak most kezdődik, pórusai a bűvös mondást párologták: mindennyitvaállelőttem, sehogysem akaródzott felkelni, megajándékozta magát még egy kis utópihenővel, szeme a tapéta cirádái közt bolyongott, a szecessziós minták alakot váltottak, a gyermekkor bohóságai, indiános- di a nagy erdőben, a szépiával cirmos okkersárga a kifosztott madárfészek, az az ág, vagy mi akar lenni a parittya, azzal majd kilőtte Málnási szemét, csak halántéka mellett suhant a vessző, a vessző, igen, apám jól elvert vele, aztán a pincemélybe az egerek közé, igaz, anyám, mikor apa este biliárdozni ment kiengedett és vacsorát is adott, de olyan förtelmesen sírt, ahá, az a citromsárga rózsaszínnel satírozott papírcsokor anya kínosan mosolygó arca, igen, már akkor elhatároztam, mit is, mindegy, mindent, a tanári kar, az egész osztály, a család ellenében, fent a tapéta girlandjában bujkál Málnási faramuci képe, de a többi osztálytárs neve sehogysem jutott eszébe, kivéve a kis Paculák, ő még gondolataimat is leste, ő cipelte a nehéz rajztáblámat, félt tőlem, vagy ő már akkor megérezte, hogy —? nicsak! a csipás, a csipet, a Paculák, a legújabb kitüntetésemhez épp ő nem gratulált, talán valami eldugott faluban körmöl, újságot nem olvas, vagy elesett a harctéren amilyen mulya, pedig az ilyennek jó hasznát venném, nincs fontosabb, mint a megbízható szolga, no, nem baj, végül annyi a jelentkező, annyi a szolga------számtalan, lám a legtekintélyesebb államférfiak is előttem----------a tapéta világtérképpé terpeszk edett, elnevette magát, mindennyitvaállelőttem, s már semmi sem gátolta hangos kiáradását: gyönyörű gyönyörűség! ez a roppant szabadság, áttekinthetetlen kincsmezők, bányák, tárnák, légiutak, víziutak, enyhe zavar szédítette, most merre, ebben a kitágult, magát kínáló világban, hirtelen távolkeleti istenséggel azonosította magát, akinek a szélrózsa négy irányában egy-egy kinyújtott karja, a nyugalom négy sugara------nyugtalansága már-már-------merre a határtalanban, melyiket hódítsa meg elsőnek, a nap már magasan járt s bántóan sütött szemébe, felugrott hát, friss zuhany, gyors, és gondos öltözködés, valamerre csak el kell indulni, végül akármerre, minden nyitva, ezen a langyos, nyárelőnek is beillő koraőszi reggelen, lám még az időjárás is nekem kedvez! bőséges reggelivel fokozta életkedvét, indulás előtt még egy pillantás az ablakból a lombos, napfoltok tarkította parkra, kellemes szellő, azért nem árt köpenyt venni, és teljesen megfeledkezve a ruhadarab tegnap esti rosszindulatú viselkedéséről, már a félig nyitott ajtóból fordult vissza, hogy könnyed eleganciával vállára vesse az udvari szabó e remekét, s ámbár csak a vállára vetette, az, mintegy varázserő parancsára, akár a fényes bankett végeztével egész testét beburkolta, magába rejtette, légzőnyílást sem hagyva lojtogatta, kényszerítette a visszafordulásra, az előszobái tükörből az ismerős árnykép sötétlett rá, sötétebben és sűrűbben, mint valaha, vastagabban, mint első felmerülése,, apró folt korában, mint amikor még abban a hitben ringatta magát ő nemzette, foganta, szülte, az ő fattya, az övé, azt csinál vele amit akar, apa- és anyajogon meg is semmisítheti, teheti, teszi is, már a többiek megmentése érdekében is, dehát nem, kiderült, önálló, legalább is akaratától független élete van, nem az enyém, nem én teremtettem, az a lakáj, igen az vetette rám, az a rusnya, az a sunyi, az a poloskapokáj, de miért éppen énrám, nem, ez nem valószínű, ez nem ilyen egyszerű, hacsak össze nem játszott a szabóval, sok mindent suttognak erről a falábú szabóról, milyen fifikával szerezte meg az 35
