Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - VITA - Sándor Iván: "Történet Auschwitzban; és történik bárhol, ahol megtörténhet" (Mészöly Miklós két leveléhez) (esszé)

metlenség. Szeretem, nem szeretem a másikat, magyart (Romániában, Szlovákiában), zsidót (Magyarországon és bárhol), a magyarozás-zsidózás fennmaradásával nem nyílhat fel az évszázados kelepce.

Miközben ezeket a sorokat írom, már magam elé teríthetem Mészöly Miklós újabb írását (Két per — két történelem), amelyben tovább futtatja leveleinek meditációit. Hosszan idéz Széchenyi 1844-ben, a feteőtáblán elmondott beszédéből, amikor is azokkal a liberálisakkal szemben lépett föl, akiknek a zsidóság iránti toleranciájával vitája volt. Mészöly erről azt mondja, hogy ,,a csodálat megingása nélkül nem értek egyet Széchenyinek sem kiindulópontjával, sem <a megközelítés és indoklás módjával. Tudjuk azonban, hogy minden kor rendelkezik — sajnos még a legfeddhetetlenebb szintjén is — a korra jellemző csőlátással, csőérzelemmel, csőindulattal”. Ha ez nem vétetik figyelembe, akkor nem egy következő századot készítünk elő, hanem az előzőeket ismételjük, teszi hozzá, amit megtoldanék az eddigiekkel, vagyis, hogy itt egy régen nem nyíló kelepcében mocorgunk kiutat keresve, s a kiúthoz alapvető váltóállításra van szükség. Amennyire szerencsétlen és szörnyű mentalitást képez le az antiszemitizmus, olyannyira szerencsétlen és tragikus, ha bárki nem ismeri föl azt, hogy ha egy nemzet máshol kisebbséget alkotó tagjait megaláztatás, atrocitássorozat éri, akkor valójában egy ilyen bűn legitimálása az, ha vannak a nemzetnek olyan tagjai, akik türelmetlenséget tanúsítanak a maguk faji-etnikai kisebbségével szemben. Ezek az irracionalizmusok nagyon mélyek, a kialakult ideákkal, érzülettel, mentalitással és hagyománnyal szemben kel a jövő felé az első lépést megtenni.

Ez volna ama ébresztő inspiráció, amely indítást adhatna Európa ma leg- neurotikusabb zónájában a másság elismerésének mindenre és mindenkire való kiterjesztésével arra, amit Mészöly a következő század előkészítésének nevez. Ha ő Széchenyit idézte, .akkor én (a Széchenyit hasonlóan feltétlen csodálattal illető vitával) Bibó egy gondolatára hívnám föl a figyelmet. Küzdjenek meg (holtukban is) a legnagyobbak, a valóságos küzdelmek most már úgyis a kisebbekre, a mát elszenvedve átélőkre (ránk) várnak. Bibó a gyakorlati tennivalókat sorolja. Tudja, mennyi mindenen kell ahhoz változtatni, hogy egy nemzet a maga évszázadosán kialakult megszokásaival, berögzöttségeivel szembeforduljon. Hiszen a „zsidóügyről” beszélve a magyarságról van szó.

Arra, hogy egy nemzet önmaga javára milyen fordulat végrehajtására szánhatja el magát, az angolt és franciát hozza fel példának. „Európa két legkiraj- zoltabb jellegű nemzete, az .angol és a francia a maguk mai. ismert alkatát éppen olyan módon alakították ki, hogy egy történelmi pillanatban addig kialakult alkatukkal, addigi közösségi orientációjukkal bizonyos fokig szembefordulva egészen nagy közösségi vállalkozásokba fogtak bele. Az angol nemzetnél ez a fordulópont a reformáció felvétele, s az angol puritanizmus ezt követő kialakulása volt, a franciáknál pedig a francia forradalom, s már előzőleg, majd párhuzamosan a francia racionalizmus. Mindkét vállalkozás a maga történeti pillanatában a régi, ismert pemzeti jellegének igen nagy mértékben való feladását jelentette... mégis ezekkel a vállalkozásokkal lettek ezek a nemzetek azzá, akik ma ...”

Amennyire bizonyos, hogy Közép- és Kelet-Európa kisnemzetei függetlenségük megteremtésével egyidejűleg csak valami hasonlóan nagy történelmi vállalkozással találhatják meg helyüket az új század új Európájában, annyira bizonyos az is, hogy annak az évszázados kelepcének a tágítására, amit a mássággal szembeni intolerancia jelent, ugyancsak egy ezzel egyidejű és összekap334