Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)

árny ugyan köpenyt viselt, sőt, úgy tetszett, az egész semmi egyéb, csupán egy széllóbálta, varrótűt, szabóollót nem ízlelt libegő malaclopó, a mohó markolás elől könnyedén tovaillant, nem volt gallérja, sem ujja, leszakítható gombja, kapaszkodni való gomblyuka, sem szíve, sem magva

(persze azért ő is boldog akart lenni, akár a többiek)

ilyen kudarcot most is, mint rendesen nem követhetett egyéb, mint napi negyven cigaretta, tekintélyes mennyiségű tömény alkohol, az altatót ezzel hörpin- tette le, az öngyilkosok zárt osztályán a mentőorvos ugyancsak megdolgozott míg fel tudta ébreszteni, dehogyis akartam én véget vetni az életnek, tiltakozott, otromba tévedés, de nézze csak, törődjék inkább csalánkiütéseimmel, látja, ezek itt, felkarmolt vörös hólyagok, természetesen a tapasztalt tudor percig se hitt neki, ismerte ő már az embereit, csalánkiütésnek nyoma se, az különben sem az ő szakmája, forduljon elbocsájtás után a bőrgyógyászhoz, szerencsére szerzett már némi jártasságot a psziehoszomatikában ahhoz, hogy csínján bánjon az orvosokkal, jól tudta, a beteg, ha nem akarja kezelője pre- diluviális korszakból fennmaradt gyilkossági komplexusát magára zúdítani, legyen vele tapintatos és bőkezű, alkalmazkodó és lojális természete belátta, alapjában rendítené meg a pszichoterápia s ezzel a jövő tudományának elvét, ha makacskodna, tanácsosabb a dolgok szabályos lefolyásának engedni, az orvos nem hisz a betegnek, a beteg nem hisz az orvosnak, akinek statisztikája ily módon több gyógyult esettel javul, a beteg hamarabb hagyhatja el a kórházat, nincs ehhez fogható kellemes megkönnyebbülés, azt azonban, hogy nevét a tekintélyes intézet az öngyilkosók listáján a rendőrségi közlemények rendelkezésére bocsájtotta, nem vette jó néven (persze azért boldog akart lenni, akár a többiek) de/és hirtelen magasba ívelő pályájának szenzációja ezt a jelentéktelenebbet csakhamar homályba borította, a kórházi közjáték fordulópontot hozott sorsába, a halálközelség felébresztette életkedvemet, szerette mondogatni, mindenek előtt felhagyott az amatőr nyelvészkedéssel, az ilyesmi könnyen útvesztőbe csal, a mellékutak, a hajszálerek, a válaszutakon a felbukkanó ősök kísérteiéi, melyik az igazi, melyik nem taszít feneketlen kátyúba, ne bolygassuk a régiek nyugalmát, mellőzöm az eredetkutatást, legyünk bátran korszerűek, titokban az a meggyőződés érlelődött benne, hogy egykori töprengései a dolgok s elsősorban a maga ősi neve és később a támadó ősellenség megnevezése felett a viszketést, a hólyagokat s elmaradhatatlan kísérő tünetét, az árnyat inkább súlyosbították, semmint enyhítették, nem is állhatta, ha valaki múltját felemlegette, leghasznosabbnak az látszott, ha inkább a nevek elrejtésének valamelyik hathatós diszciplínájára veti magát, a tudományok hallatlan szaporodásának e korszakában választék bőven akadt, feltehetően gyógyintézeti élményeinek hatására a mentálhigiéniai kutatások mellett döntött, nemsokára meg is jelent vaskos kötete e tudományág legújabb eredményeiről (különös tekintettel az allergiára), kiegészítve saját kísérleteinek tanulságaival, a mű korszakalkotónak bizonyult, az egyetemek versengtek érte, nemzetközi hírnév, a Négy Égtáj Tudományos Akadémia tiszteletbeli elnöke, azt se tudta, melyik meghívásnak tegyen eleget, már csak titkára volt képes számon tartani címeit, tisztségeit, a tüneményesen egymásba illeszkedő sikertéglák saját tornyukat építették, elégedetten állapította meg, magától értetődően anélkül, hogy erről még bizalmasának is említést tett volna, új életkorszakában az égő pipacsfoltok halványodását, nem is akarok rágondolni, hiszen végleg eltűnőben, már-már közel járt az egész átmeneti kellemetlenség feledéséhez — bár az orcátlan, de

33